Régi és új ellenzék

2017. november 15. - Túlélő ...

A "régi és új baloldal" kifejezés helyett a "régi és új ellenzék" megfogalmazás tűnik helyesebbnek, a politikai oldalak napjainkban jellemző meghatározhatatlansága miatt. Mivel a Fidesz számtalan elemében "neokádárista" politikát folytat, miközben az MSZP, DK és LMP törekvéseiben meg jobboldali vonások tűnnek fel, ésszerűbb a "politikai oldalak" megközelítés helyett egyszerűen ellenzékről beszélnünk. Nos, a helyzet az, hogy ma az ellenzék alapvetően két csoportban játszik: abban, amely volt már hatalmon és abban, mely még nem. Az előzőbe tartozik az MSZP és a DK, az utóbbiba pedig a Jobbik, LMP, Együtt-PM és Momentum. (A nem említett Liberálisok, Moma, Kétfarkú és az egyéb mikropártokat most csekély támogatottságuk okán kivonjuk a képletből). 

Ha a Jobbikot különválasztjuk a többiektől, akkor a hasonló szavazótáborra építő ellenzék (demokratikus ellenzék) egyik oldalán 20% -os támogatottsággal láthatjuk a régi ellenzéket és 17% -os támogatottsággal az új ellenzéket (forrás: Idea Intézet október végi felmérése a biztos pártválasztók körében). Vagyis gyakorlatilag a két csoport fej-fej mellett áll és komoly verseny kezd kialakulni közöttük. Míg a szocik és a DK valószínűleg megegyeznek egymással a 2018-as választásokon való indulás kérdéseiben, addig a másik csapat együttműködése még sehogyan sem áll, csupán formálódni látszódik. 

partok_okt.jpg

A két tábor több tekintetben is szemben áll egymással (programjaikban, ideáikban, a megoldandó problémák súlypontozásában, fontossági sorrendjében, gazdasági kérdésekben .. stb), de a leginkább kiemelkedő konfliktus egyértelműen a Gyurcsány-korszakhoz való viszony. Míg a régi ellenzék (MSZP, DK) érthetően elnéző a 2004 ősze és 2009 tavasza közti kormányzati időszak baklövéseivel, hibáival és az öszödi beszéddel kapcsolatban, addig az új ellenzék egyáltalán nem megbocsátó és a kérdéses időszakot inkább kudarcnak látja. 

Érdekes kérdés, hogy a két szavazótábor összetétele miben különbözik egymástól? Megfigyeléseink szerint a régi ellenzék átlag-életkora magasabb valamivel és tagjai az internetes fórumokon (honlapokon, blogokon) kevésbé aktivizálják magukat. Velük szemben az új ellenzék fiatalabb értelmiségiekből tevődik össze, akik több időt töltenek az interneten. Persze ezt a megállapítást semmilyen egzakt felméréssel nem tudjuk alátámasztani, csupán saját észrevételünket közöljük. (Legutóbbi "házi szavazásunkon" az új ellenzék - régi ellenzék szavazóinak aránya: 80 - 20 lett.)

Ami a jövőt illeti: ha az MSZP nem zuhan tovább (és mi erre fogadnánk) megállva a biztos pártválasztók körében a 10-11%  környékén, miközben a DK is megőrzi a 8-9% -os támogatottságát, akkor 2018 -ban 10-10 %-os eredményeket elérve, stabil középpártokként, jó esélyekkel kezdhetik meg az újabb Fidesz ciklust. Jó esélyekkel arra, hogy 2022 -re valamelyikük (vagy akár együtt) komoly alternatívát jelentsenek a Fidesszel szemben. Az új ellenzék problémásabb, mert 4 pártból áll (LMP, Együtt, PM, Momentum), melyek nem akarnak összehangolódni és valószínűleg nem is fognak. Várhatóan csak az LMP lesz képes parlamentbe jutni közülük. Akárhogyan is nézzük, jelenleg nehezen elképzelhető hogy ez a sok kis-pártból álló, heterogén ellenzék meglepetést okozzon 2018 áprilisában a választásokon. 

Az igazi megoldás egyetlen kiemelkedő ellenzéki erő lenne, egyetlen párt, vagy szoros koalícióban működő párt-összefogás, mely így koncentrált erőként verné meg a Fideszt (most vagy 2022-ben). Ez pedig vagy az MSZP-DK koalíció lenne, vagy önmagában az LMP (esetleg a Jobbik) Akár egyik, akár másik vagy harmadik verziót nézzük, meg kellene duplázniuk, illetve tripláznuk a jelenlegi támogatottságukat. Ha a most 20% -on álló MSZP-DK hirtelen 40% -ra emelkedne, vagy a jelenleg 8% -os LMP megnégyszerezné szavazói számát (elérve mondjuk 32-35% -ot), szinte biztos lenne a kormányváltás. De ezek egyelőre csak álmok, esély nem látszódik ilyesmire. 

A Fideszt egyszer majd legyőző párt szerintünk még csak ezután fog megalakulni és jobboldali, nemzeti irányultságú lesz. Győzelme pedig egyelőre a ködös jövőbe veszik.

A rendszer viszonya az oktatáshoz

Érdekes a téma, bár sokan és sokat foglalkoztak már a 2010 óta nyomon követhető oktatáspolitikai rendelkezések, döntések és reformok értékeléseivel. Ha ezeket vizsgáljuk, bizonyos szempontból érthetőek az alapvető kormányzati szándékok. Szeretnék, ha sokkal több szakmunkás végezne a magyar iskolákban és kevesebb magasabb végzettségű, műveltebb, ám valójában semmihez sem értő gimnazista. És szeretnének hasznos, gyakorlati tudású állampolgárokat látni országunkban. Stimmel ez, de sajnos nagyon rövidtávú és korlátolt felfogás, hiszen nincs benne a eljövendő időkre való felkészülés, vagyis annak lehetősége, hogy művelt és jó képességük fiatalok kerüljenek a magyar munkaerő-piacra, akik egyszer továbbképezve magukat, alkalmazkodni tudjanak a nehezen megállítható technikai fejlődéshez és az új piaci igényekhez.

Nem régiben egy remek poszt jelent meg az Örülünk Vincenten, Elek Gábor matematikus (jótündér) tollából, aki ezúttal sem doktori szintű matek-tudásával (ami előtt amúgy le a kalappal), hanem remek meglátásaival világított rá arra, hogy a felsőfokú magyar tanintézetekben is egyre jellemzőbb a kormányzati történelem-látásmód terjesztése, sőt monopolizálása. A poszt élvezetes stílusban, erős szarkazmussal mutat rá arra, hogy miként töri magát egy politikai kurzus azért, hogy hiteles(nek tűnő) "szakemberekkel" bizonyítson olyan elveket, melyek saját politikai gondolkodásukat erősíti. 

Ugyanakkor az is tény, hogy a magyar oktatási struktúrát eddig egyik rendszer sem tudta megfelelően "működtetni": Fodor Gábor (1994/95) és Magyar Bálint (1996/98, majd: 2002/06) éppen úgy csak rombolt (szándékaik ellenére), mint Pokorni Zoltán (98/2001) vagy Réthelyi Miklós (2010/12) és jelenleg sem sokkal jobb a helyzet Balog Zoltán lelkész úr alatt (2012 óta). A NER egyértelműen másként értelmezi az "ideális jövőt", hiszen ebben első helyen a "szorgalmas munkások" állnak és csupán másodlagos kategóriát jelent a "kiművelt emberfők sokasága" (ahogyan Széchenyi István gróf fogalmazott). 

A cél a lelkes "végrehajtók" kitermelése, akik kritika nélkül megvalósítják a termelés céljait és bírálatoktól mentesen illeszkednek egy felsőbb szinten megtervezett - és időről időre adott politikai célok mentén újraalkotott - struktúrába. Az értelmi és értelmiségi kört csökkenteni és ellenőrizni kívánják, hogy azok elsősorban az ő rendszerük fenntartását segítsék. Ebbéli szándékuk természetesen érthető valahol, hiszen szinte minden politikai rendszer (pláne autokrácia) így működik. Már, ha hagyja a társadalom, de ezzel vissza is jutunk a dolog elejére: a művelt társadalom eszményéhez (melyből a NER megmaradása esetén semmi sem lesz). 

Nyilván egy haladó szellemű, előrelátó, felvilágosult, versenyképes és modern országvezetés ismeri a "humán tőke" fogalmát, melyet értéknek tekint és befektet abba. Ez azt jelenti, hogy tudja: egy képzett, sokoldalú, művelt és jó képességű fiatalság egy ország számára előnyt jelent. Hogy miért? Mert képesek új technológiákat elsajátítani, átképezni magukat, új szakmákat megtanulni, vagy a meglévőket magasabb szinten művelni. Így építeni tudják országunkat és részben az itt létrejövő, hazai vállalkozási szférában, részben a Magyarországon befektetni kívánó külföldi cégekben képzett munkaerőt alkotnak majd. Hogy mitől lesz ilyen egy generáció? Attól, ha színvonalas oktatásban részesül és magasabban képzett. Egyszerűbben fogalmazva: érettségizett szakmunkásból vagy technikusból lehet betanított munkás (ha éppen arra van szükség egy adott történelmi helyzetben), de betanított munkásból, akinek képzésével, fejlesztésével fiatal korában nem sokat törődtek, bajosan lesz szükséghelyzetben hirtelen jól képzett középvezető.

A jelenlegi oktatáspolitika ezt nem így látja (vagy nem törődik vele), inkább a szakmunkások képzését támogatja, de náluk a közismereti tárgyakat (pl. matematika, magyar, történelem, nyelvek) alacsony óraszámban taníttatja - és ezzel alacsony műveltségű, szűkebb látókörű, gondolkodási téren "pallérozatlan" fiatalok képzését segíti elő - csak a gyakorlati ismereteket ismerve el. Közben a továbbtanulást vagyoni kérdéssé teszik, ami a hatalmi elit "újratermelését" szolgálja. Ennek a korlátolt és rövidtávú oktatáspolitikának eredményeként versenyképtelen, rugalmatlan, rossz képességű és a nemzetközi munkaerőpiac növekvő elvárásaitól egyre messzebb kerülő, viszont "végrehajtó típusú" ifjúságot "nyer" a rendszer. Sajnos látjuk is már ennek jeleit.

Nem tudni, hogy valaha belátják e az egész célrendszer képtelenségét, de valószínűleg csak akkor várható változás, ha más kezekbe kerül az oktatás. Ez a jelenlegi helyzetet ismerve nagyon sokára várható. :-(

A 2018 -as választás abszurduma

Abszurdum: zavaróan értelmetlen helyzet vagy körülmény, amely annyira ellenkezik az ésszerűen elvárhatóval, hogy az szinte már nevetséges. /forrás: értelmező szótár/

2018 áprilisában (talán nyolcadikán) parlamenti választások lesznek Magyarországon, melyen a legjobban szereplő 10 párt eldöntheti hazánk elkövetkező négy évének fő irányvonalait. A voksoláson körülbelül 5 millió ember fog részt venni (62% -os részvétel esetén), melyből kb. 60% megszavazza majd a Fideszt, nagyjából 15% a Jobbikot, a maradék 25% -on pedig (ami körülbelül 1,2 millió voks lesz), három olyan párt osztozik majd, melyek elérik a parlamenti küszöböt. (Ezek az MSZP, a DK és az LMP lesznek). Mindannyian tudjuk vagy sejtjük, hogy ez várható, hiszen folyamatosan ezt jelzik előre a közvélemény-kutatások is (kisebb - nagyobb eltérésekkel). Ettől a bizonyos forgatókönyvtől minél inkább eltér a valóság, annál nagyobb lesz a meglepetés. HA eltér.

Miért abszurdum akkor a 2018 -as választás? Egyrészt mert bár egyáltalán nem áll jól az ország (szinte semmilyen téren, lásd: korrupció, bérhelyzet, általános szegénység, morális-erkölcsi szint, oktatás - egészségügy állapota stb), mégis borítékolható a kormányzó pártok újraválasztása, másrészt mert a régi hatalom megdöntésére esélyes erők nem szándékoznak hatékony összefogást teremteni, annak ellenére sem, hogy a fentiekben vázolt várható végeredményt ők is pontosan tudják.

Magyar módra cselekszünk, magyar mentalitással, jellegzetes pannon önfejűséggel, gőggel és korlátoltsággal. Ez MINDEN szereplőre igaz a fenti "képletben". EZ most a helyzet és úgy tűnik nem is nagyon várható változás. Pedig valójában az utolsó pillanatig nem késő. Van még kereken 5 hónap. Hogy mi segítene? Az biztos, hogy NEM egy "Jobbik - baloldal" összeborulás. Sokkal inkább egy ütős kampány kellene, melyben az 5 legerősebb demokratikus ellenzéki párt - MSZP, DK, LMP, Momentum, Együtt - végre komolyan véve választóikat az igazán lényeges kérdésekkel kezdenének foglalkozni (és nem a Fidesz gumicsontjain rágódnának). Lendíthetne helyzetükön, ha megmutatnák jövőképeiket és azt, hogy mit gondolnak a 8 legfontosabb kérdésben:

  1. Adópolitika
  2. Egészségügy
  3. Oktatás
  4. Külpolitika, külgazdaság politika
  5. Korrupció megszüntetése
  6. Bérhelyzet, szociális helyzet
  7. Demokratikus törvényalkotás, fékek-ellensúlyok
  8. Migrációs politika

Nyilván vitatható, hogy melyik párt mit sorol a 8 legfontosabb kérdés közé, de bármilyen témákat is választanának, AZOKRÓL kellene beszélniük. Sürgősen. Túl sok vesztenivalójuk már nincs.

És most nézzük, ki mit gondol a pártokról? (Felhívjuk a figyelmet, hogy az alábbi eredmények alatt van a reális végeredmény, a százalékokkal.)

Eredmény 1430 szavazat után (nov.10. 15:20) Reális végeredmény:

  • 1. - LMP   -   29% (417 voks)
  • 2. - Jobbik - 19%
  • 3. - Kétfarkú - 18,5%
  • 4. - Moment - 13,5%
  • 5. - DK    -    11%  

Az eredmény furcsa módon 15:20 és 20:00 óra közt gyökereset megváltozott: alig 4,5 óra alatt 479 szavazat érkezett az Együttre, mely idő alatt az addig vezető helyen álló LMP -re csak 82 voks "futott be". Ez valószínűleg szervezett szavazásra vagy hacker beavatkozásra utal (sajnos). Bár feltüntetjük a végeredmény százalékait, inkább a fenti eredmény tekinthető reálisnak (az 1430 volks utáni). Utolsó eredmény (20:00): Együtt: 23,7% (524), LMP: 22,5% (499), Jobbik: 15,4% (340), Kétfarkú: 14% (311), Momentum: 11% (244), DK: 8,7% (193).

 

Miért olyan iszonyúan gagyi az idei X-Faktor?

Nem vagyok zenész és az X-Faktor sem a kedvenc TV műsorom, de a színvonalas számokat nagyon szeretem és mindig érdekeltek a tehetséges emberek. A korábbi években csak a hajrákban figyeltem az X-Faktort és az ott felcsendülő számokat, de idén a kezdetektől nyomon követtem a műsort. Mostanra kialakult véleményem is, melyet muszáj megosztanom, annyira felháborít és idegesít, ami folyik.

Kimondom: gagyi és iszonyúan színvonaltalan az idei X-Faktor. Sajnos ez tény, habár mindenki máshogy magyarázza okait. Szerintem egyértelmű: ha gagyi a zsűri, akkor gagyi a műsor is. Márpedig soha nem volt még annyira gyenge zsűrije X-Faktor műsornak, mint az idén. Ez azért különösen fájdalmas, mert a versenyzők között kimondottan sok nagy tehetség is felbukkant, akiket aztán dühítő módon sorra ki is szórták a döntnökök. Azok a döntnökök, akik valljuk meg nagyon soványka szakmai múltat tudnak felmutatni. Ehhez jön egy nagy alapigazság is, miszerint

"... attól, hogy valaki jól énekel, vagy korábban volt egy-két slágere még közel sem biztos, hogy alkalmas zsűrinek vagy mentornak is".  

ByAlex csak az elvont (valójában stílustalan és ízléstelen) zenéket értékeli, Puskás Petinek viszont gyakorlatilag nincs ízlése, úgyhogy mindenkit jónak talál értelmes indokok nélkül is (teljes összevisszaságban), Radics Gigike pedig a maga 21 évével nulla élettapasztalattal és zéró emberismerettel tökéletes alkalmatlansággal ül a zsűri közepén (annak dacára, hogy egyébként énekesnek tehetséges). Gáspár Laci jópofa fickó, sokan szeretjük számait és az egyetlen, akinek valóban van némi érzéke az egészhez. De tegyük hozzá: IGAZI zenészekre, tapasztalt emberekre, értékes művészekre és főleg tisztelhető figurákra lenne szükség azokban a székekben, hiszen sorsokról, valódi tehetségekről döntenek.

x_faktor.jpg

Amikor a gagyi zsűri gagyi versenyzőket juttat tovább és hazaküldi például az elképesztően nagy tehetséggel megáldott Izsó Boglárkát (az egész mezőny legjobbját), vagy a zseniális éneklést bemutató Miszlai Marcit (a legnagyobb ifjú tehetséget az X-Faktor történetében) csak azért, hogy beszavazzon egy Mézes Norbertet (azt a fickót, aki női hangon énekel), vagy a tanárként reppelő (de énekelni kicsit sem tudó) Hegedűs Pétert és hajmeresztő zenéket előadó Tóth Bettinát (akinek számait kizárólag ByAlex hallgatja élvezettel) az igényesebb néző bizony felszisszen és felháborodik. Mert ezek a fickók - Alexke, Petike, illetve az egy szem leányzó: Gigike - értéktelenséget és silányságot szabadítanak az országra, miközben vérbeli tehetségeket küldenek haza, elzárva előlük az érvényesülés esélyét.

A jó zsűritag és mentor felismeri a zenei tehetségeket és saját, olykor elvont ízlésvilágát félretéve azoknak ad esélyt akik azt megérdemlik, nem pedig azoknak, akikről azt gondolja, hogy zenei világuk közel áll az ő zenei ízléséhez (ami tegyük hozzá: közelében sincs a többségi zenehallgató ízlésvilágához). ByAlex és Puskás Peti többszörösen szegték meg ezt az alapvető "elvárást": nagyon sokszor nem ismerték fel a tehetségeket és gyakran fordult elő olyan is, hogy bár érezhetően tudták ki a legjobb, mégis egyéni ízlésüknek engedve küldték haza  a tehetségesebb versenyzőket. Mi lett az eredménye? Egy gagyi műsor, hihetetlenül alacsony zenei színvonal, silány minőség.

Most persze mondhatnánk: pont egyéni ízlése miatt van ott minden zsűritag, de könyörgöm hol fair az, hogy ha valaki a 2% -ba tartozó totál alternatív zenékért rajong (like Alexke), nem méltányolja a zseniális előadókat (akik nem éppen ezt  a stílust játsszák) de beválogatja a tokától - bokáig agyontetovált alternatív előadókat és vonyítós énekeseket (mint Tóth Bettina). Én azt mondom: hallgassa őket a ByAlex null huszonnégyben ha akarja (ő dolga), de a zsűriben igenis azért ül, hogy a legjobbakat keresse (minden stílusban). Sajnos nem ezt látjuk, a műsor határtalanul gyenge.

A megoldás? Legközelebb IGAZI zsűrit állítson össze az RTL! Ennyi. A pénz biztos nem akadály és sok száz alkalmas, kiváló zenész is akadna ebben az országban, aki biztosan vállalná. Olyan is, aki nem 2-3 hallgatható slágert tud csak felmutatni, maximum pár éves zenei múlttal. Érdemes volna átgondolni. Addig marad a gagyi, minden hétvégénken (amíg dühünkben el nem kapcsoljuk a TV-t).

Tényleg zseniális rendező Nolan?

A Dunkirk kapcsán melyet kemény szavakkal mertünk kritizálni és azt az arcátlanságot is elkövettük, hogy jelentősen túlértékelt filmnek tartottuk (mely kifejezést azóta egyébként minden erővel száműzni akarják egyes "filmes szaktekintélyek") - felmerült az éppen most (július 30-án) 47 éves Christopher Nolan zsenialitásának kérdése is.

nolan.jpg

Talán szintén különvéleménynek tekinthető - és az előzmények után valószínűleg nem is meglepő tőlünk - de a legkevésbé sem gondoljuk kivételes, pláne zseniális rendezőnek a Londonban született brit úriembert. Persze ez a kijelentés önmagában csak egy vélemény az ezer közül, de indoklással kiegészítve esetleg figyelembe vehető. Azzal kiegészítve, hogy természetesen nem tekintjük "megtévesztettnek" és "rossz ízlésűnek" azokat sem, akik rajonganak Nolan munkásságáért

Nolan olyan fajta rendezést követ, ami mostohán bánik az emberi érzésekkel. Nem tudni, hogy ez mennyire tudatos nála (talán pszichés eredetű és természetéből fakad), de jól érzékelhető kakaterei kidolgozatlanságában, traumatikus jeleneteiben és filmjeinek csúcspontjaiban, amikor nem a természetes viselkedést érezzük megjelenni, hanem egy szenvtelenül "kidolgozott" szinte mérnökien "száraz" kimerevített képet látunk. Tetten érhető mindez az Eredetben, a Csillagok között -ben és a Dunkirk -ben is. Nolan munkásságának ezt a három alkotását emelném ki leginkább, mert afféle "állatorvosi lónál" ezekben vehető leginkább észre mindaz, ami Nolannál különleges

Az Eredetet egyértelműen Leonardo DiCaprio játéka tette naggyá. Bár az alapötlet valóban "eredeti" - az álom az álomban koncepció mentén - maga a rendezés nem teszi átélhetővé a sztorit a túl sok hatásvadászat miatt. Ugyanez a gond a Csillagok közöttel is - azon túl, hogy az egyik leginkább lehangoló film, amit valaha láttam - nincsenek kibontva a karakterek, elsőbbséget élvez a látvány, túl sok benne a direkt hatásfokozás és rengeteg az effektek nyújtotta hangulatkeltés. Ez az, ami mindig kísértésbe viszi Nolant: túl gyakran "csábul el" a könnyebb út felé, amelyen a feszültségkeltés megúszható művi panelekkel, hatásos háttér zenékkel és egyéb segédeszközökkel. Végül ott a Dunkirk, mely a történelmi hitelesség problémáin túl szinte gyűjteménye a nolani mesterkéltségeknek, hatásvadászatnak és mérnöki szenvtelenségnek. Ugyan miért izguljunk a főhősök nélküli történet szereplőiért, ha nem is ismerjük őket mert nem lettek bemutatva, karakterizálva?

Nolant nagy divat manapság mennybe meneszteni, tévedhetetlennek beállítani és az évszázad rendezőjének nevezni, de ugyanúgy túlértékelik, mint filmjeit. Persze mint mindenkinél nála is vannak pozitívumok - és hogy ne vádoljanak egyoldalúsággal bennünket, ezekről is szót ejtve emeljük ki, hogy Nolan mindig nagyon igényes képekkel dolgozik, valóban mesteri látványvilágot varázsolva nézői elé. Méltányolandó, hogy tartózkodik a napjainkban mindent elárasztó CGI (Computer-Generated Imagery) alkalmazásoktól és látványtrükköktől. Az is pozitívum, hogy filmjei mindig világos történetvezetésűek, logikailag jól felépítettek. Érdekes "vonalvezetésűnek" tartom például "A tökéletes trükk" című 2006 -os filmjét, melyben végig képes lekötni a nézőt, pusztán a rendezésből adódó sajátos hangulatkeltéssel. 

Ám akkor is zavaró Nolan rendezéseiben a furcsa személytelenség és művi jelleg, mely nagyon sokszor a reális és természetes viselkedéstől mérföldekre álló helyzeteket és megnyilvánulásokat teremt. És mielőtt erre valaki rávágná: éppen ettől művészi, tegyük hozzá mi is: éppen ettől hiányos és szegényes az egész, ami minden Nolan film után valamilyen megmagyarázhatatlan űrt (hiányérzetet) hagy maga után a nézőben. A napjainkban alkotó élvonal - David Fincher, Oliver Stone, Tarantino, Zemeckis, Cameron, Ridley Scott, David Lynch, Spelberg , Luc Besson, Peter Weir, Edward Zwick (és még sokan) - másodvonalában Nolannak is ott a helye, de az évszázad rendezője címmel felruházni nagyon elhamarkodott döntés volna.

Összességében Christopher Nolan korunk elismert rendezője, aki képes volt magát az érdeklődés középpontjába pozicionálnia. Ugyanakkor az a felhajtás és túlzásba vitt felmagasztalás, ami manapság minden szinten övezi képességeit és munkáit, messzemenően nagyobb jelentőséggel és tehetséggel ruházzák fel, mint amilyen helyet valójában elfoglal a többi rendező között. Bár a latin mondás szerint "De gustibus non est disputandum" (azaz ízlésről nem lehet és szabad vitázni) Nolan értékelése (és általában a filmrendezők értékelése) hordozhat magában objektivitást is. Ezen az alapon próbáltuk értékelni mi is Nolant. 

Christopher Nolan eddigi filmjei:

  • A csapda - Following (1998)
  • Memento (2000)
  • Álmatlanság - Insomnia (2002)
  • Batman: Kezdődik - Begins (2005)
  • A tökéletes trükk - The Prestige (2006)
  • A sötét lovag - The Dark Knight (2008)
  • Eredet - Inception (2010)
  • Side by Side (2012)
  • A sötét lovag - Felemelkedés (2012)
  • Az acélember - forgatókönyvíró (2013)
  • Csillagok között - Interstellar (2014)
  • Dunkirk (2017)

***

[Zárásként annyit szeretnénk kérni, hogy azok, akik sértve érezték magukat korábbi posztunk miatt - mert kemény szavakkal merészeltük illetni kedvenceiket - ne itt akarjanak szájkaratéval bosszút állni rajtunk, mert legnagyobb sajnálatunkra úgy kivágjuk kommentjeiket, mint a huzat. Köszi és bocsi.]

Filmekről csak jót vagy semmit? Válasz Kovács Gellértnek

Egy hete megírt és nagy port kavart posztunkat melyben a túlértékelt filmekről indítottunk vitát - négy konkrét filmet véve górcső alá (Mad Mad 4., La La Land, Rendes fickók, Dunkirk) - még aznap nagy elánnal kommentálta egy bizonyos Kovács Gellért mégpedig Facebook oldalán. Sajnos szégyen-nem szégyen, az illetőről egészen addig a percig nem is tudtuk, hogy a világon van, lévén, hogy sajnos nem olvastunk tőle még semmit. A Facebook oldalán közreadott írása után kerestünk csak rá nevére és derítettük, ki, hogy újságíró, filmkritikus az illető (de hogy hol "filmkritizál" arról csak még hosszabb nyomozás után tudtunk némi infót szerezni) Azért posztunkra megírt véleményéből a következőket "leszűrtük":

Kovács Gellért szerint filmekről CSAK pozitív dolgokat lehet írni, vagyis kizárólag dicsérni szabad minden filmes alkotást, főleg akkor, ha az adott műveket sokan látták és szerették. Ellenvéleményeknek  ilyen esetekben helye nincs, csak a pozitív kritika a jó kritika. 

Nehéz erre kapásból valami frappánsat írni, mert ez az elképesztő vélekedés tőlünk annyira eltérő és idegen gondolkodásmódot tükröz, hogy arra alig vannak szavaink. De így elsőre egy kérdés: nevezheti e magát valaki filmkritikusnak, ha CSAK és kizárólag dicsérni tud és szinte soha nem fogalmaz meg negatívumokat? Szerintünk nem. De egy másik kérdés is adódik: mennyire egyenes dolog az, ha egy kizárólag dicséreteket megfogalmazó filmkritikus nekiesik annak, aki megszegve az említett "szabályt" negatív kritikával merészel illetni pár filmet? 

Most viszont szeretnénk megfogalmazni mi is saját elveinket, hogy aztán mindenki maga tudja eldönteni melyik álláspontot érzi jobban magáénak:

  • - hiszünk a szabad véleményalkotásban, ami lehet pozitív és lehet negatív is
  • - hiszünk abban, hogy BÁRMIRŐL lehet negatív véleményt megfogalmazni
  • - hiszünk abban, hogy van igény mindkét irányú kritikára (pozitívra és negatívra is), mert az emberek nem csak az ömlengésekre kíváncsiak, hanem a kritikai hangokra is
  • - hiszünk abban, hogy az olvasókra kell bízni, mit olvasnak el és mit nem, mint ahogyan egy-egy poszt sikeressége sem külső megmondó-embereken, "hírneves" filmkritikusokon múlik, hanem kizárólag azon, hogy színvonalas e egy írás és így méltónak tartják e az emberek az elolvasásra.
  • - hiszünk abban, hogy a negatív kritika is lehet értékes, mert rávilágít a hibákra, amiből leszűrhetőek következtetések. Gyermeket sem úgy nevelünk, hogy csak dicsérjük, hanem néha a fegyelmezésnek is helye van.
  • - hiszünk abban, hogy nincsenek 100% -os egyen-vélemények, vagyis mindig akad a nézők közt egy jelentékeny hányad, mely nem ért egyet a mainstream többségi vélekedéssel, és az ő véleményük is ugyanúgy értékes.
  • - hiszünk abban, hogy nem mindenki van elájulva a La La Land, Mad Max 4, Rendes fickók és Dunkirk című filmektől.
  • - hiszünk abban, hogy IGENIS LÉTEZNEK TÚLÉRTÉKELT FILMEK, melyeknél a média és a filmes "szakértők" (sokszor az Oscarokról döntést hozók) agyondicsérnek valamit, ami nem olyan értékes, mint ahogyan beállítják (és amilyen mértékben díjakkal elhalmozzák). Szerintünk ide tartozik az általunk kritizált 4 film is.
  • - hiszünk abban, hogy lehet túlértékelt film olyan is, ami jelentős nézettséget ért el és esetleg milliók láttak
  • - hiszünk abban, hogy attól, hogy megjelenik egy poszt, ami túlértékeltnek nevez egy-egy nagy nézettségű filmet, még nem tartja "megtévesztett birkáknak" a filmek rajongóit (bármennyire is így próbálja beállítani Kovács úr) Ilyesmi soha nem állítottunk.
  • - végül hiszünk abban, hogy ha a negatív kritikákat megtiltjuk, azzal ártunk a filmvilágnak, a szólásszabadságnak és uniformizált egyen-gondolkodást erőltetünk az emberekre. 

Zárásul kiemelnénk: akik nem csak folytonos ömlengésekre kíváncsiak, hanem a többségitől néha eltérő, kritikai észrevételekre és ellenvéleményekre is, azok továbbra is keressenek bennünket bátran. A többieknek Kovács urat javasoljuk (bárhol is dicsérgeti kedvenc filmjeit).

kovacs_gellert_kritikus.jpg

fotó: Horváth Péter Gyula (forrás: nullahategy.hu)

Christopher Nolan (Dunkirk) "túlértékeltségéről" egyébként legújabb posztunkban írtunk, melynek címe: "Tényleg zseniális rendező Nolan"   itt bővebben is megindokoltuk véleményünket. 

----- X -----

logo.jpg

2017.08.01.14:00

Most akkor kell kerítés a migránsok ellen, vagy nem?

Jó kérdés és sokakat is foglalkoztat. A kormányoldal egyértelműen hasznosnak tartja (ők építették), az ellenzék megosztott az ügyben (hallani tőlük ezt is, azt is), az emberek többsége meg ki tudja mit gondol. (Ennek kiderítésére nem tartom éppen hiteles eszköznek a nemzeti konzultációt.) Mindenesetre a kerítés kapcsán három álláspontot hallani többnyire: az első maradéktalanul híve a kerítésnek, sőt még erősítgetné, bővítgetné, hosszabbítgatná is, az őrző személyzet gyarapításával, (fellépési jogkörük kiterjesztésével). A második álláspont nem hisz benne, de mivel jobbat nem tud, így elfogadja (eltűri) létét, a harmadik álláspont meg azonnal eltávolítaná.

kerites.jpg

Ha mindhárom véleményt megrágjuk és kicsit figyelemmel kísérjük a világban zajló folyamatokat is, akkor be kell látnunk valamit: a kerítésre óriási szükség van. Indoklás? Nézzük sorban.

Először is a kerítés már bizonyított: ezrével akadályozta meg az illegális határátlépéseket olyan esetekben, amikor az "érkezők" biztosan nem politikai üldöztetés vagy háború elől jöttek Európába - menekültként - hiszen "származási" országuk harc és háború mentes övezet volt.

Másodszor visszatekintve megállapítható: a 2014 -ben kezdődő világméretű migráció egyáltalán nem átmeneti jelenség, sőt gyakorlatilag nem látni, hogy meddig fog még elhúzódni. Ha pedig ez a helyzet, akkor mindenképpen szükséges tartósabb, erőteljesebb eszközökkel is felkészülni az esetleges intenzívebbé válásra (a még nagyobb arányú "népvándorlásra"). Ez a bizonyos tartósabb és erőteljesebb eszköz pedig mai tudásunk szerint csakis a kerítés lehet (amíg valaki nem talál ki jobbat).

Harmadszor: minden jel arra mutat, hogy az első, politikai (háborús) okokból kezdődő migrációt (menekülést) felváltotta a megélhetési migráció, amit előre tekintve hamarosan követni fog a klíma-migráció is. Hogy ez mit jelent? Azt, hogy bizonyos térségekben - például a Közel-Keleten, Indiában és Afrikában - olyan klíma-folyamatok zajlanak, melyek hamarosan élhetetlenné teszik az említett térségeket. Nő a hőmérséklet, egyre szélsőségesebb időjárási anomáliák jelennek meg, egyre nagyobb az ivóvíz hiány, egyre durvább a túlnépesedés, egyre nagyobb az elsivatagosodás (a talaj erózió), egyre kevesebb a termőterület és egyre egészségtelenebbé válnak az életkörülmények. Ez pedig szinte biztosra vehető módon növelni fogja az Európába vándorlás volumenét.

Végül negyedszer: a terrorizmus veszélye sajnos globális problémává nőtte ki magát és sem az ENSZ Bt, sem a G20 országok, sem az EU nem találja az igazi ellenszerét. Nem bizonyítható, hogy direkt összefüggés volna a migráció és a terrorizmus között, de ezt cáfolni sem tudja senki. És az is tény, hogy nagy számú, ismeretlen kilétű tömeg hazánkba érkezése kockázatokat rejt magában, márpedig minden ilyesmi kerülendő, ha az életünkről és családjaink biztonságáról van szó.

Nem gondolom, hogy az öreg Soros Györgynek köze lenne a migrációhoz (nem hiszem, hogy 20 dollárosokat nyomna a szírek, etiópok kezébe, csak hogy Európába induljanak) és azt sem hiszem, hogy a migránsok elvennék a munkahelyeinket. Viszont igenis hiszek az EU -val való együttműködésben és ebben a nyavalyás kerítésben is. A helyes út valahol a nyugati nyitás és a kerítés közt vezet előre (és nem pedig visszafelé).  

 

A 4 leginkább túlértékelt film az elmúlt két évből

Az elmúlt két évben elég sok jó film jelent meg a magyar mozikban, mondhatni a bőség zavarával küzdöttünk. Ezek között voltak olyanok, amelyek megfelelő elismerést kaptak a kritikusoktól (méltányolták színvonalukat) voltak amelyeket nem értékeltek helyükön (alábecsült alkotások) és akadtak olyanok is, amelyeket rettenetesen túlértékeltek. Most ezek közül választottuk ki azt a négyet, melyekről szinte "kötelező" volt mindenkinek hozsannáznia (az egyszerű bloggerektől az elismert filmesztétákig). 

Először a már 72 éves George Miller disztópikus  alkotása a Mad Max 4: A harag útja jelent meg 2015 május 15 -én a hazai mozikban, és összesen 6 (azaz hat) arany szobrocskát zsebelt be a 2016 -os Oscar gálán (bár tény, hogy mindet másodvonalbeli kategóriákban kapta: mint legjobb látvány, jelmez, vágás, smink, hangkeverés és hangvágás). Nagyon sokan magyaráztak rengeteg mindent ebbe a filmbe, kezdve a nemi szerepek és női egyenjogúság méltányolásától a különböző társadalomkritikákig és az elemzők versenyt dicsérték az alkotás állítólagos mélyenszántó mondanivalóját is, a "mit gondolhatott a költő" szlogen, iskolában belénk nevelt reflexei mentén. Ám valójában ez egy nagyon egyszerű alkotás és pontosan azt jelenti, amit mutat is, vagyis egy közösség kínlódását egy világkatasztrófában sivataggá vált vidék nyomorúságos körülményei között, mégpedig a vízért és olajért küszködve. A közösség aberrált, szellemileg teljesen leépült fiatalokból áll (érdekes módon csupa 20-as és 30-as férfiból), akik félmeztelenre vetkőzve és valamilyen rituális okból kopaszra nyírva (illetve fehérre mázolva) autókkal, motorokkal, kamionokkal száguldoznak fel - alá a sivatagban. Céljuk: olajat szerezni és mindenben kiszolgálni vezetőjüket, Halhatatlan Joe -t (Hugh Keays-Byrne). Ez a bizonyos vezér mint a leggusztustalanabb figura, fekélyes testtel, lélegeztető géppel (Darth Vader medmexesítve) úgy tartja fenn hatalmát, hogy ő birtokolja a vízkészleteket és vallásos szövegekkel fanatizálja harcosait. Utóbbit Miller a skandináv mitológiából "kölcsön vett" valhalla emlegetésével oldotta meg. Katyvaz, teljes logikátlanság minden szinten.

filmek.jpg

Ebbe az összevissza világban "mozognak" a főszereplők: Furiosa (Charlize Theron), aki meglóg egy tartálykocsival és Mad Max (Tom Hardy) akit fogságba ejtenek, és aki szintén meglép tőlük. A sztori egyszerű, mint a százas szög: a meglógott kis csapatot üldözik  a film első másfél óráján keresztül, majd azok visszafordulnak és az utolsó 30 percben elfoglalják az aberráltak támaszpontját a vízkészlettel együtt (megölve a főgonoszt). Ennyi. A film azért tűnik nagy durranásnak, mert baromi látványos (ezt el kell ismerni), ugyanakkor gyereknek vagy hülyének nézi a gondolkodásra képes nézőket, a rengeteg marhaság bevetésével. Ilyen az is, hogy a főgonosz terhes nőket tart fogva és az anyatejükön él (jesszus), meg hogy az elfogottak vérét átfolyatják magukba az aberráltak. Gáz az egész, de manapság a látvány a lényeg, abból meg kapunk ezerrel. 

A második hasonlóan túlértékelt film a dögunalmas és elcsépelt klisékkel telepakolt "nyálland", akarom mondani La La Land (magyar címén Kaliforniai álom). Ezt is megrakták Oscarokkal, szintén kapott vagy hatot (idén februárban).  Musicalként került a mozikba, Damien Chazelle rendezésében, Emma Stone és Ryan Gosling főszereplésével. Mindenki elolvadt ettől a filmtől és szinte ki lett közösítve az a szemét blogger, aki nem kapott mindjárt eksztatikus orgazmust tőle. Pedig egy nagy közhely-gyűjtemény, elcsépelt sztorival, közepes zenékkel, gyenge kivitelben. De mégis újdonságot jelentett, hiszen zenés formában, a régi Hollywoodot megidézve, a dzsessz műfaját misztifikálva és a filmezés hőskorának esszenciáját meglengetve mély érzelmi viharokat tárt elénk (vagy legalábbis ezt a látszatot keltette). Igazából azt az elcsépelt konfliktust láthattuk, hogy napjaink két huszonévese miként oldja meg a "magánélet kontra karrier" dilemmáját, miközben nem boldogulnak azzal a helyzettel, hogy együtt is maradjanak, de közben egyformán érvényesüljenek is. Ezt öntötték aztán nyakon zenés-táncos sziruppal, a színek-fények sajátos használatával és Emma Stone könnyes szempilla rezegtetéseivel. A végeredmény egy unalmas kínlódás, melankolikus érzelmi túltöltéssel, lágy zenékkel és egy kiszámítható végkifejlettel. Gyenge, gyenge, gyenge, de megkajálták sokan, az Amerikai Filmakadémia meg nem hagyhatta ki méltatását, ha egyszer magát Hollywoodot (a Szent Grált) és a nagyon is amerikai dzsesszt emelte magas piedesztára (cseles módon elrejtve ebbéli szándékát). 

Harmadik helyen említhető a "Rendes fickók" címen, 2016 -ban bemutatott Shane Black film, szintén Gosling úr főszereplésével és a jobb napokat is látott Russel Crowe szerencsétlenkedésével. Már a sztori is nagyon gyenge, de ezt sikerül alulmúlniuk a színészi alakításokkal és a vontatott rendezéssel is. A sztoriról annyit, hogy egy kiöregedett verőlegény és egy elbutult detektív nyomozását szenvedhetjük végig - egy eltűnt lány megtalálásáért - hihetetlenül szánalmas poénok, és halványra sikeredett akciók tucatjai közepette. Ezt a filmet is agyondicsérte a filmes blogok többsége (a kritikusokkal együtt), de a nézők ennek dacára sem értékelték, így igazi siker nem lett belőle. Kicsit vulgárisan fogalmazva és egy klasszikus idézve: "bizony van az úgy, hogy a néző nem eszi meg, amit elé tesznek, hiába bátorítják azzal, hogy milyen fantasztikus az íze, mikor látja, hogy szar van előtte." Na, ez a film ennek az alapigazságnak a tanpéldája. Pedig bevetették még szegény Kim Basingert is (gyermekkorom szex szimbólumát), aki 64 évével még mindig hihetetlenül jól néz ki. A film összességében bukás volt, de sajátos módon a szakma méltatása közepette (érdekes konstelláció).

Ennyi a három leginkább túlértékelt filmről, de ebben a kategóriában újabb esélyesek is akadnak. Itt van például a jelenleg vetített, és mozikban játszott Dunkirk című háborús film, melyről az összes (szó szerint összes) filmes oldal dicshimnuszokat zeng. A rendező: Christopher Nolan a második nagy világégés egyik látványos csatáját dolgozta fel, melyben a szövetséges csapatokat bekerítették a németek 1940 májusában. A franciaországi Dunkirk városának környékére szorult és tengerparton rekedt 300 ezer szövetséges katona kétségbeejtő helyzetbe került: vagy kimenekítik őket a csatorna túlpartjára, vagy a németek mészárolják le őket.

A film sztorijával nem kellet sokat bajlódni, hiszen adott volt, maga a történelem "írta meg" 77 évvel ezelőtt. Egyéni sorsokkal sem "vergődtek" sokat, Nolan nem tartotta fontosnak, hogy valódi főszereplőket emeljen ki, vagy személyes konfliktusokat tárjon elénk. Maradt a látvány, erre épül az egész alkotás és ez úgy tűnik bőven elég is ahhoz, hogy a filmes elemzők elájuljanak a filmtől. Jó is a Dunkirk, de az a tömeges hozsannázás, ami övezi, nagyon túlértékeli. A nagy hype, ömlengés, nyáladzó tömjénezés és 10 -ből 10 -es pontozások tömkelege figyelmen kívül hagyja a "hozzáadott érték" fogalmát, mely a filmipar esetében azt jelenti, hogy a készítők valami újat alkotnak, színjátszással katarzist váltanak ki, valódi, emberi érzéseket jelenítenek meg egyszerű eszközökkel. Egy már lezajlott, pontosan feltárt és közismert történelmi esemény látványos megfilmesítése szép dolog, de nem a filmezés csúcsa, (főleg ha önmagában más nem tud nyújtani). Félreértés ne essék: a Dunkirk jó szórakozást nyújt, látványosan elkészített alkotás, csak ne nevezzük az évszázad filmjének. [2017.07.22.10:27]

A valódi törésvonalak 2017 Magyarországán

Ahogyan közeledik a 2018-as választások ideje, úgy válik egyre jobban "átpolitizálttá" az egyébként is megosztott magyar társadalom. Gyorsítja a folyamatot két nemzetközi és egy belföldi jelenség is: a nyugati országok kontra Oroszország közti feszültség, a migráció és végül belföldön az új pártok megjelenése. A valódi, komoly megosztottság azonban, mély törésvonalakat eredményezve és alapjaiban polarizálva a hazai társadalmat, három problémakör mentén alakult ki. Az első: 

A múlthoz való viszonyulás

XX. századi történelmünk viharos jellege nagyon eltérő "berögződések" kialakulásával hagyott bennünket magunkra a XXI. század első évtizedeire. Sok a feldolgozatlan sértettség például Trianon kapcsán, a tragikus emlék a Holokauszt és a világháborús veszteségek okán (pl. doni katasztrófa) és az indulat a korszak két legnagyobb vihara a nácizmus és kommunizmus irdatlan pusztítása miatt. Vannak, akik szüleik, nagyszüleik tragikus sorsa miatt emóciókkal "dolgozzák fel" mindezt, vannak, akik az egyoldalú informálódás miatt radikális hozzáállást mutatnak és vannak, akik saját sorsukat helyezik a múlt koordináta rendszerébe és emiatt alakítanak ki szélsőségesen nézőpontokat. Ám akárhogyan is nézzük, ma Magyarországon az elmúlt 150 év megosztja az embereket. Erre utal az örök vita Trianonról, a határon-túliakról, a holokausztról, a III/3 -as ügynökökről és a Horthy korszak megítéléséről (lehet e szobor a kormányzónak vagy nem) és arról, hogy miért KELL választanunk abban a kérdésben, hogy melyik fáj jobban: Trianon, vagy a holokauszt. A megoldás: szembenézésünk a múlttal, a történészek objektív tényfeltárása segítségével és egy színvonalas iskolai oktatás kialakításával, a tanárokkal való párbeszéd (és nem dacos állami elzárkózás) megvalósításával és persze semmiképp sem egyetem bezárásokkal. A második törésvonal:

A kiszolgáltatott rétegek (cigányok, szegények, munkanélküliek, melegek) megítélése

Alapvetően a gyengékhez fűződő viszonyunk emberi beállítódás kérdése is: valakiben vagy van empátia és együttérzés vagy nincs és vagy rak e mögé ideológiát - például azzal a szöveggel, hogy mindenki a maga sorsának kovácsa, tehát aki nyomorult az biztosan meg is érdemli (iszik, lóg, lusta ... stb) - vagy alapból képes a szolidaritásra. Mégis politika lett ebből is, mert az egyik politikai oldal ma Magyarországon "rájátszik" az ilyen irányú érzelmeinkre. Az általánosítók, előítéletesek rétegei hatalmas tábort alkotnak, reneszánszát éli a prejudikáció: ha egy munkanélküli lóg és csak a "segélyekre játszik", akkor mind lóg és mind lusta, ha egy hajléktalan alkoholista, akkor biztosan mind az és folytathatnánk a sort. Az emberek egy részében NINCS semmiféle elfogadás mindazokkal szemben, akik mások: így elítélik a melegeket, az idegeneket, a nyomorgókat a cigányokat az eltérőeket. Persze mindig így volt ez a történelemben, a társadalom 20-30% -a alapból ilyen természetű szinte mindenhol. A gond azzal van, ha erre politikai ideológiát is építenek és ezt a 20-30% -ot "felbővítik a duplájára, elfogadható csomagolásba téve a gyűlölködést. Sajnos ma erős törésvonalat jelent a másság és a szegénység elfogadása, hiszen mindkét oldal túlságosan erős megítélésbe helyezi: a gyűlölet kontra ajnározás koordinátájában. És egyik sem a normális. A harmadik törésvonal: 

A nyugati világgal való viszony, nyitottság és bezárkózás

Kapcsolódik a legelső ponthoz, a múlt megítéléséhez, de önmagában is lényeges elem, a világlátás. Egyik oldalon a nyugati világ egy gonosz, magyar-ellenes, kizsákmányoló és titokzatos, hatalmaskodó körök, (milliárdosok) által mozgatott "birodalom", mely örökké elnyomni és kihasználni akarja népünket, míg a másik oldalon a nyugat szolgai követése, másolása és kiszolgálása érezhető. Nagyon kevesen vannak azok, akik "helyén kezelik" a kérdést és azt a bizonyos arany középutat járják, melyben a nagy nyugati államok és szervezetük az EU nem a gonosz birodalma, hanem egy olyan erő, mellyel jó kapcsolatot építve, de ésszel és saját érdekeinket is érvényesítve kell együttműködnünk. Ez is egy törésvonal tehát, mely erősen megosztja ma Magyarországot és olyan vadhajtásokat szül, mint a roszomán (oroszbarát) viselkedés, mely azt diktálja, hogy "ha a nyugat olyan rossz, akkor menjünk keletre" hiszen ellenségünk ellensége a barátunk. Keressük hát a 17 éve hatalmon lévő Putyin kegyeit, barátkozzunk Iránnal, Kazahsztánnal és a nagy török diktátor, Erdogan államával. A világunk megítélése polarizálja a magyarságot és megint csak két szélsőséges álláspontot alakít ki: a nemzeti, értékeinket féltő és a nyugattal illetve az EU -val szembe helyezkedő, bezárkózó világképet és a nyitott, európai, EU-hoz közeledő meggyőződést, melyben az előbbi tábort hazafiasnak, az utóbbit meg hazaárulónak bélyegzi a hatalom irányából is támogatott közvélekedés egy része.

Három törésvonal, melyre felfűzhető szinte minden problémánk, így Magyarország három legjelentősebb válságtényezője is:

  • a korrupció és állami lopás, vagyis a 2017-re kialakult kleptokrácia
  • az oktatás és egészségügy katasztrofális helyzete
  • az ország nemzetközi megítélésének mélypontra jutása (és ezzel összekapcsolva versenyképességünk zuhanása)

A megjelenő új pártok (pl. Momentum) és új mozgalmak (áprilisi tüntetők) talán frissítést hoznak a jelenlegi magyar "állóvízbe", de félő, hogy az említett három törésvonal betemetése évtizedeket igényel majd.

*** 

Komoly fordulatot hozhat az, ami a CEU kapcsán zajlik

Egymást érik a a fővárosi tüntetések, demonstrációk és tiltakozások a CEU ellen folyó kormányzati fellépés kapcsán. Persze az elmúlt években volt már hasonló helyzet: emlékezhetünk az alkotmánymódosítás miatt zajló megmozdulásokra, a netadós ügyre és még néhány egyéb, állóvizet felkavaró esetre. Ezeknek azonban egyike sem veszélyeztette komolyabban a kormányt. Ezúttal kicsit más a helyzet. Hogy miben más? Abban, hogy most komoly ellenzéki egység és széleskörű egyetértés körvonalazódik. A Jobbik szóvivője, Mirkóczki Ádám éppúgy tiltakozásának ad hangot (legalábbis az ATV, Egyenes beszéd műsorában), mint a középbalos ellenzéki pártok (MSZP, DK) és a kisebb demokratikus erők (LMP, Momentum, Együtt). Ha ide vesszük a civileket is, akkor megkockáztatható kijelentés, hogy a társadalom széles rétegei szemlélik érthetetlenül azt amit a kormány művel. 

És nem csak a CEU -val. Az emberek a kormány oktatás-politikáját sem értik. Azt a politikát, mely nem hajlandó valódi párbeszédre a tanárokkal, melynek nem célja tájékozott (közismereti tárgyakban is jártas) magyar diákok képzése és amely egy sikeres egyetem működését összemossa egy számára politikai riválisnak gondolt magyar származású milliárdos elleni fellépéssel. 

A magyar oktatás és egészségügy egyáltalán nem áll jól. A kórházak eladósodva, rossz és hiányos felszereléssel működnek, alulfizetett szakemberekkel, pályaelhagyó ápolókkal, elégedetlen orvosokkal; az iskolák pedig állandóan változó irányokat mutató, sőt minden szakmaiságot nélkülöző irányítás alatt, rájuk erőltetett, hibás tankönyvekkel és megnyirbált önállósággal vegetálnak. Ebben a helyzetben egy egyetem érthetetlen bezárása komoly dühöt is kiválthat a fiatalokban, sőt a szülőkben és értelmiségiekben is. Ráadásul a Central European University senkinek sem ártott. Több tekintetben is Európa legjobb felsőoktatási intézményei közé tartozik (néhány mutatót illetően több hazai egyetemet is leelőzve) és ez még akkor is így van, ha a kormányoldal támogatói holdudvarából degradáló megjegyzésekkel illetik. 

Bár sokak számára érthetetlen a CEU elleni fellépés, az egész ügy figyelemelterelő jellege teszi nyilvánvalóvá, hogy talán nem is maga az intézmény itt a lényeg, hanem a hazai közbeszéd tematizálása. A kipattant konfliktus révén egy egész sor más kérdés kerülhet le ugyanis a napirendről. Például a civil szervezetek ellen most készülő törvény, az EU figyelmeztetése a migráns ügy kapcsán, vagy a gyarapodó korrupciós ügyek stb. Ám akárhogyan is magyarázzuk a történteket, két dolog biztosan nem úgy sült el, ahogyan vezetőink várták: egyrészt sokkal hevesebb és széleskörűbb nemzetközi visszhang fogadta Európában és Amerikában, másrészt nagyobb tiltakozást váltott ki idehaza is, mint bárki gondolta volna. És még nincs vége. 

Ha az ellenzéki pártok és civilek valóban egységesek lesznek a kormány oktatáspolitikájának és CEU -t érintő döntéseinek elítélésében, illetve a társadalom növekvő rétegei fordulna szembe mindazzal ami ma Magyarországon zajlik, akkor nem kizárt egy jelentős kormányzati meghátrálás sem. 

Miért alkalmas közös ellenzéki fellépésre és kormányváltó összefogásra a CEU és az oktatás ügye?

Három okból:

  1. Mert EBBEN a kérdésben egyforma az álláspontja a Fidesz utáni 5 legnagyobb pártnak: az MSZP-nek, a Jobbiknak, a DK -nak, az LMP -nek és a Momentumnak.
  2. Mert a kormány nem tudja letagadni vagy cáfolni az oktatás (és egészségügy) egyértelműen válságos és tragikus helyzetét.
  3. Mert így vagy úgy, de szinte minden magyar polgárt érint az oktatás is és az egészségügy kérdése.

Az oktatást és egészségügyet azért érdemes együtt kezelni, mert mindkettő a szociális ellátó rendszer része, mindndkettő egyformán válságban van és mindkettőre igaz, hogy nem törődik vele a kormány, illetve amit tesz, az csak mélyebbre löki ezen területeket a válságba. Mindehhez társulhat a magyar külpolitika kritikája is. Az egyre egyértelműbb orosz-barátság ugyanis eleve megosztja az országot és már szuverenitásunkat illetően is felvet bizonyos kérdéseketVégeredményben tehát igenis komoly fordulatot hozhat az, ami a CEU kapcsán zajlik. 

 ***