Ha van olyasmi, ami csakis saját belső ügyünk, és amivel senkinek sem árthatunk, akkor az a hit. Lehet sokféle megnyilvánulása: hit Istenben, hit önmagunkban, hit egyéb felsőbb erőben, hit Buddhában, hit a transzcendens erőkben, … hit bármiben. A lényeg a megnyugvás, a kiegyensúlyozottság, egy másik erő (felsőbb hatalom) elfogadása, önzetlen tisztelete, szabályainak betartása, lényének szeretete, mely visszacsatolva jobb és lélekben erősebb emberré tehet bennünket.

A vallásos emberek – ha őszintén és belülről jön meggyőződésük – harmonikusabb életre képesek, csakúgy mint azok, akik  hinni tudnak bármiben is. Ugyanakkor ott vannak az ateisták, nihilisták és humanisták, akik bizony másik úton járnak. Az ateisták éppen Isten tagadásában „hisznek”, a humanisták a kézzel fogható tudományban és az emberi tudás, logika, kézzelfoghatóság erejében hisznek, a nihilisták viszont az égvilágon semmiben sem. Ők a kakukktojások ebben a sorban.

A nihilizmus „atyja” Friedrich Nietzsche (1844-1900) sokoldalú, művelt, kivételesen tehetséges, ugyanakkor boldogtalan ember volt. Szembeszállt a vallással, a konvenciókkal, a hagyományos értékekkel és mindennel, ami a hithez kötődik. Szomorúan, hosszan betegeskedve, magányosan, édesanyja ápolására szorulva halt meg. Talán kicsit példája is mutatja: a nihilizmus sok mindent adhat, de kiegyensúlyozott boldog életet aligha.

Friedrich Nietzsche

Ugyanakkor nagyon sokat félreértik a nihilizmus lényegét (különösen a politikai ideológiák jobboldali - konzervatív felfogású irányzataiban). Valamiféle Isten-gyűlölő, a valódi értékekből, a tiszteletből, az erkölcsből és a vallásból gúnyt űző, torz felfogásrendszernek gondolják, mely csakis a becstelen, semmirekellő emberek sajátja lehet. Tévednek. A nihilisták valóban elvetnek sok olyasmit, ami másoknak a legfőbb értékeket jelenti, ugyanakkor mégis csak hisznek valamiben: a kételkedés és "kétségbevonás" szabadságában. Ezek pedig fontos dolgok különösen mai világunkban, ahol a megtévesztés, képmutatás és a manipulálás ezernyi formában ömlik ránk a média, a politika, és például az üzleti élet színterein. Ha másért nem is, a kétkedés szokásának "érvényben tartásáért" igenis létjogosultsága van még ennek a depressziós, negatív irányzatnak is korunk színes filozófiai palettáján.  

Dubitando ad veritatem pervenimus

... mondták a rómaiak már kétezer évvel Nietzsche előtt. (Kételkedve jutunk el az igazságra.) Zárásul én mégis azt a különvéleményt fogalmaznám meg, hogy amire ma szükségünk van - például itt, Magyarországon - az a pozitív gondolkodás, a bizalom, a megértés, a hit (legyen annak tárgya bármi is) és a szeretet érzése. Bármennyire is nagy szavaknak tűnnek és bármennyire is nehéz is gyakorolni mindezeket.

Napjaink társadalma egyre inkább az utálatra, gyűlöletre és a negatív érzésekre épül. Hétköznapjainkban sokan utáljuk a munkánkat, a főnökünket, a kollégáinkat és a milliónyi kompromisszumot, amire rákényszerülünk. Utáljuk azt az idiótát, aki elénk vág a keresztutcából (munkába menet), utáljuk a tanárt, aki igazságtalan a gyerekünkkel, utáljuk a kelletlen boltost, aki tojik a fejünkre ahelyett, hogy kiszolgálna bennünket, utáljuk a szomszédot (vagy annak a szomszédját), aki hétköznap éjjel is bömbölteti a TV –jét, a mestert, aki jó megvág bennünket, amikor kihívjuk valamit megjavítani, a tüntetőket, akik akadályoznak bennünket a közlekedésben, a bicajosokat, akik elállják az utat, a másik autó tulajdonosát, aki úgy parkol, hogy mi már ne férjünk el … és utáljuk azokat, akik gyűlöletére a kormány kér bennünket; ... hiszen azt mondják nekünk, hogy:

• - ellenségeink a liberálisok
• - ellenségeink a szocik
• -ellenségeink a migránsok
• - ellenségeink az ellenzéki pártok
• - ellenségeink a civilek 
• - ellenségeink az amerikai demokraták
• - ellenségeink a muszlimok, buddhisták, ateisták, pirézek
• - ellenségeink Soros György emberei
• - ellenségeink a brüsszeli vezetők
• - ellenségeink a zsidó nagytőkések
• - ellenségeink a nemzetközi pénzvilág tagjai
• - ellenségeink a szlovákok és románok (szinte minden szomszédunk)
• - ellenségeink az EU baloldali és liberális képviselői
• - ellenségeink a munkakerülők és segélyekre szorulók
• - ellenségeink a tiltakozó tanárok
• - ellenségeink az aláírás gyűjtők, népszavazást akarók
• - ellenségeink a másként gondolkodók
• - ellenségünk a transparency international
• - ellenségünk minden honlap, blog és portál, amely kritizál

Ellenséggé és utálat tárgyává válik lassan minden más ember, mintha a mai Magyarország lassan a mizantrópok földjévé válna. Közben meg „divatos” a keresztényi, konzervatív, hagyománytisztelő értékrend, megbocsátással, szeretettel, felebaráti érzésekkel. Csak én látok itt némi ellentmondást? Vagy valóban ambivalens világban élünk? Jó ez így vajon? Nem mennénk többre inkább a megértéssel, elfogadással, józansággal, türelemmel és tárgyilagossággal? Politikai oldaltól függetlenül.

A statisztikák szerint Magyarországon a legtöbb az öngyilkos, a rákos, a depressziós és az alkoholista. Lehetséges, hogy létezik összefüggés életmódunk, folytonos gyűlölködésünk és a rengeteg negatív jelenség között? Vagy normális, hogy mi vagyunk a világ legpesszimistább nemzete? A daganatos betegségek, a depresszió, az alkoholizmus és a pesszimizmus valahol egy tőről fakadnak. Mind a folytonos gyűlölködés a harag, az utálat és a szorongás következményei. Szakemberek, orvosok, pszichológusok szerint is.

Egy biztos: ha nem csak túlélni akarjuk saját korunkat, hanem boldogok is szeretnénk lenni, akkor változtatnunk kell(ene), ... a szokásaink dacára, a hétköznapi frusztrációink dacára és a kormányzati felszólítások dacára. Önmagunkért, életünkért, jövőnkért! Ez az én ellenvéleményem arról, amit magam körül látok a mai Magyarországon.