Az NME (New Music Express) brit zenei szaklap egyik posztja szerint Tom Hardy a napokban lebegtette meg a hírt -- mégpedig a Comic Con -on --, miszerint hamarosan kezdődik a Mad Max következő részének forgatása, csupán a stúdió engedélyére várnak. A hír egészen biztosan földcsuszamlás-szerű ovációt és lelkesedést vált majd ki a Fury Road rajongókból, akik már a 2015- ös résznél is elolvadtak George Miller "fantasztikus" rendezésétől.

Ők azok, akik szerint a Harag útja zseniális, mély jelentéstartalommal bíró, többrétegű, sőt elgondolkodtató és végtelenül szórakoztató, mi több, lenyűgöző alkotás. Olyan alapmű, mely igazi gyöngyszem a világ filmtörténetében. (Jézusom) Olyasmi, aminek mindenképpen folytatást kell adni, mert nem maradhat kontinuitás nélkül ez a jó ízléssel összerakott, míves darab (mingyá hányok), ez a különleges filmes ritkaság, ez a kivételes választékossággal kidolgozott örökbecsű kincs (most hányok).

Mondjuk tény, hogy a Fury Road kapott Oscarokat, ami az Amerikai Filmakadémia szégyennapja is lett 2016 február 28 -án. Miért kellene folytatni a Harag útját? Miért is kell a mai fiatalok számára újra egy Max Rockatansky példaképnek? Miért is jó, ha olyannak látják a távoli jövőt, ahol bandák harcolnak egymással a benzinért, ahol az erősebb simán agyonverheti a gyengébbet, ahol egyetlen őrült vezért követ mindenki, mégpedig állatok módjára, ahol hős lehet akárkiből, aki ellop egy kamiont, tele olajjal, ahol terhes nők, a bandavezér rabszolgái, ahol a Föld egy sivatag csupán, ahol nincsenek könyvek, ahol nincs kultúra, ahol nincsenek értékek sem és ahol az emberiség elállatiasodott ösztönlények szintjén vegetál? Nem is tudom? Talán mert így még kevésbé akarnak majd gondolkodni, értéket teremteni és művelődni? Vagy mert így ízlésük, művészetek iránti fogékonyságuk, a szép iránti vonzalmuk valahová a csimpánzok szintjére csökkenthető? Vagy ezek nagy szavak és simán csak arról van szó, hogy jól eladható manapság a közönségesség, a böfögés-kultúra, az olcsón felturbózott látvány-orgia értelmetlensége és végtelen kakofóniája? Kevés vagyok ennek eldöntéséhez, csupán érzékelem a Fury Road -ból áradó hihetetlen ostobaságot és ízléstelenséget, mely hullámokban erősíti meg a fiatalok egyébként is egyre hangsúlyosabb kulturális érzéketlenségét és olcsóság iránt vonzalmát.

 Persze jó pénzt hoz a konyhára a Mad Max, jó business a folytatás, ami kell, mint villany a tanyára. Kell a gyártóknak, kell a forgalmazóknak és kell mindazoknak is, akik nevüket adják ehhez a förmedvényhez. Mi meg majd megnézzük a moziban, popcornt zabálva, tágra nyitott pupillákkal és jó érzésekkel kelünk fel a székből, mondván: " ... ez aztán... na ez nagyon ott volt apám ... wazze" Az anyatejes, kábszeres, vérátömlesztéses dolog volt már, most majd gondolom lehugyozzák egymást a főszereplők. Olyan széles a lehetőségek tárháza. A lényeg, hogy szórakozzunk! Éljen tehát a minőségi szórakozás és a szép új világ!

***

Már önmagában a kérdés is furcsa ha meggondoljuk, hiszen mégis csak egy világversenyről van szó, melyet a Föld szinte valamennyi országa figyelemmel kísér és amelyet az egyik legnagyobb nemzetközi szervezet, a FIFA felügyel. Mi kell tehát ahhoz, hogy mégis sokakban felmerüljön a gyanú arra vonatkozóan, hogy a mérkőzések nem tiszták? 

A válasz három dolog: egyrészt mert a futball sajnos eleve a bundák világa (ennek bizonyításába nem mennék most bele), másrészt mert a vb -t szervező Oroszországtól és főleg annak (18 éve) teljhatalmú urától, Vlagyimir Putyintól egyáltalán nem áll messze a sportszerűtlen eszközök alkalmazása (néhány politikai vetélytársától is alvilági eszközökkel szabadult meg), végül harmadrészt: nagyon furcsa eredmények születnek a vb -n.

A legutóbbit illetően említeném: Irán és Dél-Korea fantasztikus szereplését, a nagy csapatok: Németország, Argentina, Portugália, Spanyolország kiesését és persze a világranglista 70 (!) Oroszország feltűnően nagy sikereit! Igen, jól olvasta a kedves látogató: Putyin országa a FIFA listáján utánunk következik (Magyarország az 51. helyen szerepel, Oroszország pedig a 70. pozícióban van). HETVENEDIK! És most hazaküldték a 2010-es világbajnok (és háromszoros Európa-bajnok) spanyolokat. Így elő hallásra az ember hajlamos rávágni: "ha ez nem Putyin műve, akkor semmi". De ha higgadtabbak maradunk, akkor mint mindenre az életben, erre is bizonyítékokat várunk. Azok viszont sajnos egyelőre nincsenek. És ami azt illeti arra lehet tippelni, hogy nem is lesznek. Hogy miért? Mert ahhoz túl jól kitalált az egész rendszer.

Egy kis anyagi támogatás itt, egy kis ajándék ott - persze ismeretlenektől - és máris egyértelművé válik. hogy mit is kell tennie egy-egy játékosnak. Biztos nem mindenkinek, de a fontosaknak valószínűleg. Innentől pedig kábé úgy alakulnak a dolgok, ahogyan a pénzek forrásai szeretnék és ahogyan azt elvárják. Nyilván még így sem 100% minden, mert ott vannak a lefizetetlen szereplők, akik kiszámíthatatlanok, ott van a véletlenek lehetősége és vagy ezernyi közebjöhető tényező, ... DE ... akkor is nagyobb esély van egy bizonyos forgatókönyv megvalósulására, mint a tiszta küzdelemre.

Mert ki tudja mi lett volna egy tiszta meccs eredménye Németország és Dél-Korea közt, vagy Spanyolország és Oroszország viadalában. Ez a disznóság, mert ezt lehet, hogy soha nem tudjuk meg. És ez az, amiért szemétség az egész. Hofi Géza mondta egyszer: "a korrupció az, amiből kihagynak", ami erre a jelenlegi helyzetre alkalmazva, így hangozna: "csalás az, amivel mindenki jól jár" -- aki fizet, az megkapja a presztizs-győzelmet, akinek fizetnek, az meg a pénzt -- de mit kapunk mi, nézők? Hamis élményeket és hazugságot. Vagyis nem mindenki jár jól, mi egyszerű nézők biztosan nem.

Végül tegyük hozzá: talán paranoia az egész; talán képzelgés és összeesküvés-elmélet, vagy kitaláció, esetleg rosszindulatú és felesleges szócséplés. Mégis sokan akadnak, akikben felmerül. És ez már önmagában is szomorú, mert ilyen világot élünk. Olyat, amelyikben nehéz hinni a saját szemünknek és a józan észnek ellentmondó történéseknek. Nehéz elhinni, hogy egy mindenre képes orosz vezető, akinek ellenfelei sorra tűntek el az élők sorából és aki eddig mindent elért, amit csak akart, éppen egy hazája számára fontos (és önmaga előtt presztizsként kezelt) sportrendezvényt ne tudna (és akarna) manipulálni. De nyilván persze nem tudhatjuk, lehet ez az egész gyanú csupán egy szimpla különvélemény. A vb folytatásának eseményei eldöntik. Most pedig nézzük TE mit gondolsz minderről:

 ***

Azok a filmes alkotások, melyektől szinte kötelező mindenkinek elájulnia és szabályos kiközösítéssel jár esetleges bírálatuk (a "mit képzelsz magadról, hogy rosszat mersz szólni róluk" felfogás mentén), eleve ellenérzést keltenek az emberek egy részében. Főleg azoknál, akik szentül hiszik: nem létezik uniformizált, egységesített közízlés, melyet mindenkinek kötelező követnie, ha nem akar a népharaggal találkozni. Mert ha mégis, akkor azonnal megkaphatja, hogy rossz ízlésű, hogy nem érti a filmet és hogy egyébként is egy tuskó. De akkor hol van a vélemény és ízlés szabadsága? Mert szerintem ilyen is létezik. Kellene, hogy létezzen. A különvélemény joga. Nos a mi blogunk éppen a különvélemény jegyében íródik, azok véleményét artikulálva, akik nem hajlandóak elfogadni a többség lehurrogó nyomását és esetleg másképp látják a dolgokat, például bizonyos felhájpolt filmek megítélését. Szerintünk ilyen Guillermo Del Toro drámája, a Víz érintése, mely 13 (!) Oscar jelölést kapott és a Három óriásplakát Ebbing határában, Martin McDonagh rendezésében, Frances McDormand főszereplésével (mely 7 kategóriában lett jelölve az arany szobrocskára). 

Mindkét film esetében érezhető, hogy a rendezők valami nagyot akartak alkotni és mindent bevetettek a különlegesség eléréséért. A gond csak ott van, hogy ezen törekvésük erősen átjött a vásznon, némileg izzadságszagúvá téve végeredményeiket. Mindkét alkotás idegesítő és valóságtól elrugaszkodott lett, karaktereik elvont közegbe és a hitelestől eltérő (már-már szürreális) viselkedési mintákba, megnyilvánulásokba lettek kényszerítve. A néző valahogy érzi ezt és pontosan tudja: az adott helyzetekben nem így viselkednek az emberek, az egész meseszerű, művi és különlegességet hajszoló. Biztosan vannak olyan nézők, akinek EZ tetszik, - számukra valóban extatikus élmény lehet a két film -  bár az ő esetükben is kell az élvezethez némi elvontság és mese szeretet, különben náluk sem működik majd. 

A víz érintése tényleg egy mese, erősen túlmisztifikált tartalommal, kiprovokált érzelmekkel, közhelyes beállításokkal, a "szép és a szörnyeteg" típusú felállás felmagasztalásával. Van, akire hat és van, akit idegesít ez a kiprovokált mesterkéltség. Egy hidegháborús időkben létrehozott kutatólabor kísérleti termeiben kétéltű lényt őriznek (az Amazonas vidékéről ide hozva szerencsétlent), melybe beleszeret a takarítónő. Egy mondatos sztori, hatásvadász kidolgozással, kiszámítható elemekkel és végkifejlettel. Valahogy mesterkélt a főszereplők némasága, a képi világ és maga a lény is. A gonosz, nagyon romlott lelkivilágú, a jók nagyon jók, a lény meg persze, hogy jószívű és sajnálni való, jólelkű áldozat (naná).  Infantilis keretbe helyezett tündérmese olyanoknak, akiket zavar a realitás. Március negyedikén akár tizenhárom Oscart is kaphat, miközben az év során számtalan valóban értékes filmet készítettek a világ filmstúdióiban. 

A három óriásplakát ravaszabban kivitelezett munka, mely körmönfontabban manipulálja a nézőt, hiszen a legmélyebb emberi érzéseinkre, a sajnálatra és az igazságérzetre alapoz. Ki az, aki képes ilyen emócióktól független maradni? Ugyanakkor az is kérdés, hogy ki az, aki elhiszi, hogy a filmbéli karakterek viselkedése valóságszerű? Egy jogos bosszúra vágyó anya, aki tragikusan elhunyt lánya méltatlan módon kivizsgálatlanul hagyott tragédiájára szeretné felhívni a figyelmet. Szintén egymondatos konfliktus, valamivel több rejtéllyel és tanulsággal, ám az ízléstelenségig eltorzított szituációkkal és karakterisztikával. Hatásvadászat persze ez is, de sokkal több érzelmi presszióval. A néző pedig hagyja magát manipulálni, így a végén értéket lát ott, ahol valójában csak érzelmi provokáció van. 

Hamarosan (március 4-én) megtudjuk, hogy az amerikai filmakadémia ugyanúgy "megkajálta e" a két film mesterkéltségét, mint a nagyközönség mainstream többsége, vagy átlátva a rendezői szándékokon, valós helyükön képesek kezelni mindkettőt. Az elmúlt években tapasztalt melléfogások - vagyis a La La Land és a Harag útja agyondíjazásai után - devalválódott már annyit az Oscar gála (és a Film akadémia), hogy sajnos az értékvesztés már kezd megszokottá válni. 

***

A David Leitch rendezte akcióthriller (Atomic Blonde), - mely idén júliusban került a magyar mozikba a jobb napokat látott (és idén már 42 éves) Charlize Theron főszereplésével - nagyon vegyes fogadtatásban részesült mind a szakma részéről, mind a mozilátogató közönségtől. Az 1989 -es Berlinben játszódó kémtörténet meglehetősen egyszerű sztorit tesz elénk, gyors verekedésekkel és frappánsnak tűnő párbeszédekkel. Ám az egész valahogy nagyon gyengécske összhatást kelt, műanyag karakterekkel, mesterkélt manírokkal és némi izzadtságszagú erőlködéssel. Különvéleményünk a kritikus hangokkal ért egyet, némileg szembefordulva a szakma dicsérő megnyilvánulásaival. 

Charlize Theron testét megcsodálhatjuk már az első 10 percben, amint meztelenül fürdőzik kádjában, ám sajnos ultravékony megjelenése csak a hajdan gyönyörű színésznő felet eljárt időt juttatja eszünkbe, mintsem bármiféle izgalmat keltene bennünk. Később faarccal alakítja a zord, kiégett de közben mégis vagány kémnőt, aki egyetlen perc alatt ver agyon 5 rendőrt anélkül, hogy kicsit is elfáradna. Gyakorlatilag alig akad képkocka amin a főhősnő nem éppen cigizne, vagy töményet vedelne, ami valljuk meg nagyon olcsó módja annak, hogy kemény és tréfát nem ismerő profi gyilkosnak tüntessék fel. A másik főhőst, a szintén profi kémet alakító X-Men -es James McAvoy -t, korábban a Széttörve (Split) sztárjaként ismerhettük meg, ám ezúttal ő sem élete alakítását nyújtja. Igazság szerint ebben a filmben zéró színészi teljesítmény figyelhető meg, ami még mindig nem volna hatalmas probléma, ha legalább egyéb téren kapnánk egy király kis akcióthrillert, rejtélyekkel, szövevényes nyomozással és látványos akciójelenetekkel. Ám nem ez a helyzet. A rejtélyek helyett kiszámítható történetfűzés jellemzi az Atomszőkét és átlag 8 percenként egy kigyakorolt bunyó Theron kisasszonytól. 

Az Atomszőke című film kiválóan alkalmas volt régi "vesszőparipám" a 35 perces szabály tesztelésére, melynek lényege, hogy ha egy film első 35 perce nem hagy benned maradandó nyomot, nem nyűgöz le és nem szegez a székhez, akkor legfeljebb közepes lehet (6 pont). A dolgot kipróbáltam már 15, 20, 25 és 30 perccel is, sőt túllőve elmentem 40 - 50 percig is, de szinte minden esetben a 35 perc volt az az ideális időtartam. És eddig a 90% -ban működött a szabály.

A 35 perc átlagos filmhosszúság esetén a teljes játékidő 23-30% -át jelenti egyébként és épp ideális időtartam  arra, hogy erős benyomást szerezzünk egy műről. Az Atomszőke első 35 percét "árgus szemekkel" figyeltem végig, és ott megállva egy percre, alkottam magamban egy véleményt, majd megnéztem végig az egész filmet, és ez a véleményem csak minimálisan változott. Sem az első 35 perc sem az egész thriller nem tudott lenyűgözni, megmaradt a középkategóriánál.

Az Atomszőke egy lájtos thriller közepes színvonalon, egy-két jó verekedéssel, iszonyúan gyenge karakter-megjelentésekkel és pár látványos jelenettel. Csak azoknak ajánlom, akik beérik Charlize Theron megcsodálásával és annyira kiéhezettek az új kémsztorikra, hogy a másodvonalbeli alkotások is csillapítani tudják hiányérzetüket.

A Trump-kampány kapcsán merült fel mostanában mind többször a "háttérhatalom" kifejezés a nemzetközi médiában, mely a Kennedy-dossziék nyilvánosságra hozása kapcsán aztán újból sokfelé megjelent és indította el a "conspiration theory" gyártás legfrissebb dömpingjét. A mind népszerűbb feltételezés amerikai verziója szerint - melyet egyébként maga Donald Trump is emlegetett kampánya során - az Egyesült Államokban mindig is létezett egy befolyásos emberekből, gyárosokból, nagytőkésekből, bankárokból, szenátorokból és fegyveres vezetőkből álló érdekkör, mely a mindenkori kormányoktól függetlenül működött, de hatalmas befolyással rendelkezett és eddig minden esetben elérte amit akart, vagyis az éppen aktuális elnök dróton rángatását. Amelyik elnök ezt nem hagyta, azt szépen eltávolították helyéről (legemlékezetesebb módon Kennedyt). Trump szerint ő maga az első olyan amerikai elnök, akit ez a bizonyos háttérhatalom nem tud dróton rángatni, mert vagyona és ereje miatt független tud maradni tőlük. (Azért ezt nem feltétlenül kell helyből elhinnünk neki.[szerk.])

Persze a háttérhatalom kifejezés Európában is gyorsan meggyökeresedett, Magyarországon pedig kiváló táptalajra lelt az örökké összeesküvésekben gondolkodó rétegek tagjainál. (Nálunk nem egészen az amerikai "modell" terjedt el, hanem egy másfajta percepció, de erről majd egy másik posztban ejthetünk szót bővebben.) Az amerikai háttérhatalom (Deep State) tagjait az összeesküvés elméletek szerint a pénz mozgatja és saját érdekeik védelme, vagyis a fennálló rend megtartása, megőrzése. Ennek biztosításáért nem átállnak beavatkozni törvényekbe, nemzetközi ügyekbe, sőt háborúkba sem. 

Talán meglepetés sokak számára, de efféle "háttérhatalmak" MINDEN országban léteznek és nem is annyira rejtélyes működésük. A demokratikusan működő országokban ugyanis minden választások útján hatalomra kerülő politikai erőhöz (párthoz) kapcsolódik egy értelmiségi és egy gazdasági holdudvar is. Az előbbi az adott erő retorikáját, arculatát, ideológiai alapját, PR részét és "történetét" (meséjét) dolgozza ki és terjeszti, egyúttal bázist is biztosítva a szakember és politikus gárdához, míg a másik a mindehhez szükséges anyagi hátteret adja, jelentős későbbi viszonzás fejében. Félreértés ne essék, ez a fajta oda - vissza "játék" mindig is jellemezte az európai és amerikai demokráciákat, csakúgy a XIX. század kormányaiban, mint az elmúlt száz esztendőben.

A leírt feltételekkel hatalomra kerülő politikai erők pedig mindig kedvezményekben részesítik támogatóikat és  holdudvarukból választják minisztereiket, államtitkáraikat, egyéb tisztségviselőiket. A legalább 150 éve működő modell azonban mára országonként nagyon eltérő formákban bontakozott ki. Négy variáns jött létre: az egyiknél a gazdasági hatalom független maradt a politikaitól (legfeljebb gyenge és közvetett kapcsolat maradt fenn), például bizonyos északi, Nyugat-európai államoknál; a másodiknál szoros ráhatás alakult ki (bizonyos Kelet-európai országokban), a harmadiknál egy az egyben összefonódott vele (ezt nevezzük oligarcha-rendszernek és Oroszországban vagy nálunk is megfigyelhető), a negyediknél pedig, mely a mai USA -ra jellemző: egy stabil és viszonylag állandó gazdasági hatalom mellett, alakult ki a 4 évente változó politikai hatalom rendje és a kettő közt szoros egymásra-utaltság lett a jellemző. Vagyis Amerikában nem mindig olyan elnök és politikai kör kerül hatalomra (a maga külön gazdasági patrónusaival), melyet a fix gazdasági háttérhatalom elfogad. Amikor szembenállás tapasztalható közöttük, az USA rendszerint válságot él meg, amikor jó az együttműködés akkor virágzás következik. 

Tehát vannak háttérhatalmak világunkban - ezt kár tagadni - de a nagyrészt demokratikusnak mondható hatalomváltások során ezek a háttérhatalmak egyes országokban kicserélődnek és jó vagy rossz kapcsolatokat alakítanak ki a politikai vezetéssel (néha teljesen összefonódva vele) másutt pedig állandóak maradva komolyabban is befolyásolhatják a legfelső szinten született döntéseket. Érdekes kérdés, hogy mindez hová fajulhat és ezeknek a sajátos berendezkedéseknek milyen mutációi, vadhajtásai jöhetnek még létre. Még érdekesebb, hogy milyen kapcsolat alakulhat ki az egyes országok háttér-hatalmai között és van e valamiféle globális összefonódás kapcsolataikban? 

Régóta tudjuk, hogy világunk érdekek mentén működik és az is logikus, hogy ezek az érdekközpontok gyakran összedolgoznak egymással. Ugyanakkor van ebben valamiféle törvényszerűség is, melyet hiba volna egy bizonyos csoportosuláshoz (rejtélyes klubhoz, vallási közösséghez, szabadkőműves páholyhoz ... stb) kötnünk és globális összeesküvést emlegetni (ahogyan ezt ma olyan "divatos" módon sokan teszik). A valóság vélhetően ennél sokkal prózaibb: egyszerűen a világ-gazdasági fejlődés motorjának működéséhez bizonyos árat kell fizetnünk és el kell viselnünk a kapitalizmus "vadhajtásait" is melyek mindig is a legfelső gazdasági érdekcsoportok képviseltek. Korszakoktól függetlenül és addig, amíg a történelem ennél jobb rendszert nem talál ki. 

Kétség kívül sokkal törékenyebb civilizációs életformánk, mint hisszük és számtalan potenciális veszély fenyegeti nap mint nap. Ezek közül több is komoly realitással következhet be bármikor. Különvéleményünknek adunk tehát hangot akkor, amikor - a fenyegetettséget relativizáló hangokkal szemben - valódi katasztrófa-tényezőként említjük meg az 5 legkomolyabb veszélyforrást. Nézzük őket sorban. 

5. Meteor vagy kisbolygó becsapódás veszélye.

Az emberiség történetében három bizonyítható módon becsapódott meteort említenék meg: az első a mai Mexikó területén, a Yucatán félszigeten 65,5 millió éve csapódott be egy 200 km átmérőjű óriási krátert és óriási pusztítást okozva a Föld állat-, és növényvilágában. Egyes tudósok szerint ez a 15 km átmérőjű (!) kisbolygónyi meteorit okozta a dinoszauruszok kihalását, hiszen elképesztő éghajlatváltozást idézett elő globálisan. A második fontos meteoritbecsapódás 80 ezer éve történt, a mai Namíbia (Afrika) területén. A ma is megtekinthető, 60 tonnás, nagyrészt vasból lévő, 3X3X1 méteres meteor darabot Hoban meteorit néven ismeri a világ.  A harmadik durva becsapódást Tunguszkai-esemény néven emlegetik. 1908 június 30 -án egy üstökös hatalmas darabja közelítette meg a Földet és Szibéria felett, 6 kilométerre a talajszinttől  felrobbant. Itt is borzalmas pusztítás történt, de szerencsére lakatlan vidéken zajlott az egész, így nem akadtak emberi áldozatok.

Azonban kiemelendő: az emberiség folyamatosan veszélynek van kitéve a világűrből, hiszen ha egyszer egy 20 km -nél nagyobb átmérőjű kisbolygóval ütközünk, kipusztulhat a Föld teljes élővilága. Kutatók és tudósok szerint ez az a kritikus méret, ami alatt egy ütközés még nem okozna végzetes változásokat, míg felette visszafordíthatatlan módon pusztulna el a földi bioszféra.

4. Atomháború veszélye.

A második globális veszélyforrás egy esetleges atomháború kialakulása, mely szintén előidézhetné az emberi faj elpusztulását. Jelenleg 9 ország rendelkezik bizonyíthatóan atomfegyverekkel: USA, Kína, Oroszország, Egyesült Királyság, Franciaország, India, Pakisztán, Izrael és Észak-Korea. Ezek együttesen akkora nukleáris arzenállal bírnak, mely egy atomháborúban bevetve lakhatatlanná tehetnék bolygónkat. Jelenleg közülük Észak-Korea a leginkább labilis ország, mely rendszeresen fenyegeti is szomszédait (főleg Dél-Koreát, Japánt és például Guam szigetét is) atomfegyverei bevetésével.

A világ legnagyobb hatóerejű atombombája egyébként Oroszország birtokában van (Cár bomba) és 50 megatonnás. (Összehasonlításul: a hirosimai bomba 15 kilotonnás erővel robbant 1945 augusztus 6-án.)

3. Egy világjárvány veszélye.

A világtörténelemben többször bukkantak már fel olyan járványok, melyek milliókat pusztítottak el. Ilyen volt például a XIV. században a nagy pestisjárvány, mely alig hat esztendő alatt, 1347 és 1353 közt 25 millió ember ölt meg Európában. De mondhatnánk a kolerát vagy a tífuszt is, melyek szintén milliókat fenyegettek korábban és az AIDS -t mely éppen korunkban az egyik legveszélyesebb fertőző betegség.

Ha a jövőben egy új, minden eddiginél fertőzőbb kórokozó jelenne meg bolygónkon, akkor a modernizált és felgyorsult közlekedés-hálózatnak köszönhetően akár napok alatt okozhatna globális veszélyt az emberiségre nézve. Sajnos egyáltalán nem biztos, hogy az orvostudomány képes lenne olyan gyorsan megoldást találni, amilyen gyorsan egy ilyen kórokozó pusztítana. 

2. Klímaváltozás veszélye.

Sokan csak legyintenek erre a problémára és sajnos a Donald Trump vezette  jelenlegi amerikai adminisztráció sem veszi komolyan (pénzügyi érdekei miatt), pedig hihetetlenül súlyos veszélyforrás a globális klímaváltozás lehetősége. Ha ugyanis tovább folytatódnak a jelenlegi káros folyamatok (pl. felmelegedés) és tovább olvadnak a jégsapkák illetve sivatagosodnak bolygónk termőterületei, akkor eljöhet az az idő, hogy a 7,5 milliárd földlakó nagyobbik része élelem nélkül marad.

Ez földcsuszamlásszerű folyamatokat indítana el és globális harcot az élelemért, aminek végén egész civilizációnk veszélybe kerülne. Súlyos probléma tehát, ami ellen harcot kellene indítania a G20 országoknak, az ENSZ -nek, visszaszorítva például a károsanyag kibocsátást és az üvegházhatásért felelős gázok (széndioxid, metán és dinitrogén-oxid) nagy mennyiségű megjelenését a légkörben.

1. Erőforrások kimerülése és túlnépesedés.

A Föld lakossága jelenleg 7,5 milliárd fő, de óriási tempóban növekszik, amivel viszont nem tart lépést a bolygó erőforrás-készlete. Ebből következik, hogy előbb-utóbb a legfontosabb energiahordozókból (pl. kőolaj) és legfontosabb természeti kincsekből (pl. ivóvíz sőt oxigén) kifogyhat a Föld. Természetesen az ivóvíz és a levegő a legkritikusabb tényezők, hiszen ezek nélkül nincs élet. Márpedig mindkettő folyamatosan fogy. Az oxigén újratermelésében kulcsfontosságú erdőket folyamatosan írtjuk és egyre több olyan ország akad, melynek természetes vízforrásai elapadnak az elkövetkező évtizedekben. Az első ilyen állam Jemen lesz, ahol már most látni a vízkészletek kimerülését. Ami a levegőt illeti: a belélegezhető levegő 21% -a oxigén, legalábbis így tanultuk az iskolában, ám ez a küszöbszám már jó ideje nem igaz. Még pár évszázada valóban ennyi volt, ám napjainkra ez már lecsökkent.

A megoldás az erdők megóvása, zöld-övezetek telepítése, alternatív energiák alkalmazása, ivóvíz előállító (tengervíz átalakító) berendezések megalkotása a kritikus országokban (nemzetközi összefogásban) és a túlnépesedés megoldására népességszabályozás (korszerű fogamzásgátlás, felvilágosítás).

Az öt legfontosabb veszélyforrás mellett akadnak még bőven problémák. Sokak szerint egy világűrből érkező, nálunk fejlettebb és agresszorként megjelenő idegen civilizáció is ide sorolható, ha pusztításunkra törne. De természetesen a posztunkban felsorol 5 eshetőség reálisabb fenyegetést jelentenek. Megoldásuk közös érdek lenne.

A "régi és új baloldal" kifejezés helyett a "régi és új ellenzék" megfogalmazás tűnik helyesebbnek, a politikai oldalak napjainkban jellemző meghatározhatatlansága miatt. Mivel a Fidesz számtalan elemében "neokádárista" politikát folytat, miközben az MSZP, DK és LMP törekvéseiben meg jobboldali vonások tűnnek fel, ésszerűbb a "politikai oldalak" megközelítés helyett egyszerűen ellenzékről beszélnünk. Nos, a helyzet az, hogy ma az ellenzék alapvetően két csoportban játszik: abban, amely volt már hatalmon és abban, mely még nem. Az előzőbe tartozik az MSZP és a DK, az utóbbiba pedig a Jobbik, LMP, Együtt-PM és Momentum. (A nem említett Liberálisok, Moma, Kétfarkú és az egyéb mikropártokat most csekély támogatottságuk okán kivonjuk a képletből). 

Ha a Jobbikot különválasztjuk a többiektől, akkor a hasonló szavazótáborra építő ellenzék (demokratikus ellenzék) egyik oldalán 20% -os támogatottsággal láthatjuk a régi ellenzéket és 17% -os támogatottsággal az új ellenzéket (forrás: Idea Intézet október végi felmérése a biztos pártválasztók körében). Vagyis gyakorlatilag a két csoport fej-fej mellett áll és komoly verseny kezd kialakulni közöttük. Míg a szocik és a DK valószínűleg megegyeznek egymással a 2018-as választásokon való indulás kérdéseiben, addig a másik csapat együttműködése még sehogyan sem áll, csupán formálódni látszódik. 

A két tábor több tekintetben is szemben áll egymással (programjaikban, ideáikban, a megoldandó problémák súlypontozásában, fontossági sorrendjében, gazdasági kérdésekben .. stb), de a leginkább kiemelkedő konfliktus egyértelműen a Gyurcsány-korszakhoz való viszony. Míg a régi ellenzék (MSZP, DK) érthetően elnéző a 2004 ősze és 2009 tavasza közti kormányzati időszak baklövéseivel, hibáival és az öszödi beszéddel kapcsolatban, addig az új ellenzék egyáltalán nem megbocsátó és a kérdéses időszakot inkább kudarcnak látja. 

Érdekes kérdés, hogy a két szavazótábor összetétele miben különbözik egymástól? Megfigyeléseink szerint a régi ellenzék átlag-életkora magasabb valamivel és tagjai az internetes fórumokon (honlapokon, blogokon) kevésbé aktivizálják magukat. Velük szemben az új ellenzék fiatalabb értelmiségiekből tevődik össze, akik több időt töltenek az interneten. Persze ezt a megállapítást semmilyen egzakt felméréssel nem tudjuk alátámasztani, csupán saját észrevételünket közöljük. (Legutóbbi "házi szavazásunkon" az új ellenzék - régi ellenzék szavazóinak aránya: 80 - 20 lett.)

Ami a jövőt illeti: ha az MSZP nem zuhan tovább (és mi erre fogadnánk) megállva a biztos pártválasztók körében a 10-11%  környékén, miközben a DK is megőrzi a 8-9% -os támogatottságát, akkor 2018 -ban 10-10 %-os eredményeket elérve, stabil középpártokként, jó esélyekkel kezdhetik meg az újabb Fidesz ciklust. Jó esélyekkel arra, hogy 2022 -re valamelyikük (vagy akár együtt) komoly alternatívát jelentsenek a Fidesszel szemben. Az új ellenzék problémásabb, mert 4 pártból áll (LMP, Együtt, PM, Momentum), melyek nem akarnak összehangolódni és valószínűleg nem is fognak. Várhatóan csak az LMP lesz képes parlamentbe jutni közülük. Akárhogyan is nézzük, jelenleg nehezen elképzelhető hogy ez a sok kis-pártból álló, heterogén ellenzék meglepetést okozzon 2018 áprilisában a választásokon. 

Az igazi megoldás egyetlen kiemelkedő ellenzéki erő lenne, egyetlen párt, vagy szoros koalícióban működő párt-összefogás, mely így koncentrált erőként verné meg a Fideszt (most vagy 2022-ben). Ez pedig vagy az MSZP-DK koalíció lenne, vagy önmagában az LMP (esetleg a Jobbik) Akár egyik, akár másik vagy harmadik verziót nézzük, meg kellene duplázniuk, illetve tripláznuk a jelenlegi támogatottságukat. Ha a most 20% -on álló MSZP-DK hirtelen 40% -ra emelkedne, vagy a jelenleg 8% -os LMP megnégyszerezné szavazói számát (elérve mondjuk 32-35% -ot), szinte biztos lenne a kormányváltás. De ezek egyelőre csak álmok, esély nem látszódik ilyesmire. 

A Fideszt egyszer majd legyőző párt szerintünk még csak ezután fog megalakulni és jobboldali, nemzeti irányultságú lesz. Győzelme pedig egyelőre a ködös jövőbe veszik.

Érdekes a téma, bár sokan és sokat foglalkoztak már a 2010 óta nyomon követhető oktatáspolitikai rendelkezések, döntések és reformok értékeléseivel. Ha ezeket vizsgáljuk, bizonyos szempontból érthetőek az alapvető kormányzati szándékok. Szeretnék, ha sokkal több szakmunkás végezne a magyar iskolákban és kevesebb magasabb végzettségű, műveltebb, ám valójában semmihez sem értő gimnazista. És szeretnének hasznos, gyakorlati tudású állampolgárokat látni országunkban. Stimmel ez, de sajnos nagyon rövidtávú és korlátolt felfogás, hiszen nincs benne a eljövendő időkre való felkészülés, vagyis annak lehetősége, hogy művelt és jó képességük fiatalok kerüljenek a magyar munkaerő-piacra, akik egyszer továbbképezve magukat, alkalmazkodni tudjanak a nehezen megállítható technikai fejlődéshez és az új piaci igényekhez.

Nem régiben egy remek poszt jelent meg az Örülünk Vincenten, Elek Gábor matematikus (jótündér) tollából, aki ezúttal sem doktori szintű matek-tudásával (ami előtt amúgy le a kalappal), hanem remek meglátásaival világított rá arra, hogy a felsőfokú magyar tanintézetekben is egyre jellemzőbb a kormányzati történelem-látásmód terjesztése, sőt monopolizálása. A poszt élvezetes stílusban, erős szarkazmussal mutat rá arra, hogy miként töri magát egy politikai kurzus azért, hogy hiteles(nek tűnő) "szakemberekkel" bizonyítson olyan elveket, melyek saját politikai gondolkodásukat erősíti. 

Ugyanakkor az is tény, hogy a magyar oktatási struktúrát eddig egyik rendszer sem tudta megfelelően "működtetni": Fodor Gábor (1994/95) és Magyar Bálint (1996/98, majd: 2002/06) éppen úgy csak rombolt (szándékaik ellenére), mint Pokorni Zoltán (98/2001) vagy Réthelyi Miklós (2010/12) és jelenleg sem sokkal jobb a helyzet Balog Zoltán lelkész úr alatt (2012 óta). A NER egyértelműen másként értelmezi az "ideális jövőt", hiszen ebben első helyen a "szorgalmas munkások" állnak és csupán másodlagos kategóriát jelent a "kiművelt emberfők sokasága" (ahogyan Széchenyi István gróf fogalmazott). 

A cél a lelkes "végrehajtók" kitermelése, akik kritika nélkül megvalósítják a termelés céljait és bírálatoktól mentesen illeszkednek egy felsőbb szinten megtervezett - és időről időre adott politikai célok mentén újraalkotott - struktúrába. Az értelmi és értelmiségi kört csökkenteni és ellenőrizni kívánják, hogy azok elsősorban az ő rendszerük fenntartását segítsék. Ebbéli szándékuk természetesen érthető valahol, hiszen szinte minden politikai rendszer (pláne autokrácia) így működik. Már, ha hagyja a társadalom, de ezzel vissza is jutunk a dolog elejére: a művelt társadalom eszményéhez (melyből a NER megmaradása esetén semmi sem lesz). 

Nyilván egy haladó szellemű, előrelátó, felvilágosult, versenyképes és modern országvezetés ismeri a "humán tőke" fogalmát, melyet értéknek tekint és befektet abba. Ez azt jelenti, hogy tudja: egy képzett, sokoldalú, művelt és jó képességű fiatalság egy ország számára előnyt jelent. Hogy miért? Mert képesek új technológiákat elsajátítani, átképezni magukat, új szakmákat megtanulni, vagy a meglévőket magasabb szinten művelni. Így építeni tudják országunkat és részben az itt létrejövő, hazai vállalkozási szférában, részben a Magyarországon befektetni kívánó külföldi cégekben képzett munkaerőt alkotnak majd. Hogy mitől lesz ilyen egy generáció? Attól, ha színvonalas oktatásban részesül és magasabban képzett. Egyszerűbben fogalmazva: érettségizett szakmunkásból vagy technikusból lehet betanított munkás (ha éppen arra van szükség egy adott történelmi helyzetben), de betanított munkásból, akinek képzésével, fejlesztésével fiatal korában nem sokat törődtek, bajosan lesz szükséghelyzetben hirtelen jól képzett középvezető.

A jelenlegi oktatáspolitika ezt nem így látja (vagy nem törődik vele), inkább a szakmunkások képzését támogatja, de náluk a közismereti tárgyakat (pl. matematika, magyar, történelem, nyelvek) alacsony óraszámban taníttatja - és ezzel alacsony műveltségű, szűkebb látókörű, gondolkodási téren "pallérozatlan" fiatalok képzését segíti elő - csak a gyakorlati ismereteket ismerve el. Közben a továbbtanulást vagyoni kérdéssé teszik, ami a hatalmi elit "újratermelését" szolgálja. Ennek a korlátolt és rövidtávú oktatáspolitikának eredményeként versenyképtelen, rugalmatlan, rossz képességű és a nemzetközi munkaerőpiac növekvő elvárásaitól egyre messzebb kerülő, viszont "végrehajtó típusú" ifjúságot "nyer" a rendszer. Sajnos látjuk is már ennek jeleit.

Nem tudni, hogy valaha belátják e az egész célrendszer képtelenségét, de valószínűleg csak akkor várható változás, ha más kezekbe kerül az oktatás. Ez a jelenlegi helyzetet ismerve nagyon sokára várható. :-(

Abszurdum: zavaróan értelmetlen helyzet vagy körülmény, amely annyira ellenkezik az ésszerűen elvárhatóval, hogy az szinte már nevetséges. /forrás: értelmező szótár/

2018 áprilisában (talán nyolcadikán) parlamenti választások lesznek Magyarországon, melyen a legjobban szereplő 10 párt eldöntheti hazánk elkövetkező négy évének fő irányvonalait. A voksoláson körülbelül 5 millió ember fog részt venni (62% -os részvétel esetén), melyből kb. 60% megszavazza majd a Fideszt, nagyjából 15% a Jobbikot, a maradék 25% -on pedig (ami körülbelül 1,2 millió voks lesz), három olyan párt osztozik majd, melyek elérik a parlamenti küszöböt. (Ezek az MSZP, a DK és az LMP lesznek). Mindannyian tudjuk vagy sejtjük, hogy ez várható, hiszen folyamatosan ezt jelzik előre a közvélemény-kutatások is (kisebb - nagyobb eltérésekkel). Ettől a bizonyos forgatókönyvtől minél inkább eltér a valóság, annál nagyobb lesz a meglepetés. HA eltér.

Miért abszurdum akkor a 2018 -as választás? Egyrészt mert bár egyáltalán nem áll jól az ország (szinte semmilyen téren, lásd: korrupció, bérhelyzet, általános szegénység, morális-erkölcsi szint, oktatás - egészségügy állapota stb), mégis borítékolható a kormányzó pártok újraválasztása, másrészt mert a régi hatalom megdöntésére esélyes erők nem szándékoznak hatékony összefogást teremteni, annak ellenére sem, hogy a fentiekben vázolt várható végeredményt ők is pontosan tudják.

Magyar módra cselekszünk, magyar mentalitással, jellegzetes pannon önfejűséggel, gőggel és korlátoltsággal. Ez MINDEN szereplőre igaz a fenti "képletben". EZ most a helyzet és úgy tűnik nem is nagyon várható változás. Pedig valójában az utolsó pillanatig nem késő. Van még kereken 5 hónap. Hogy mi segítene? Az biztos, hogy NEM egy "Jobbik - baloldal" összeborulás. Sokkal inkább egy ütős kampány kellene, melyben az 5 legerősebb demokratikus ellenzéki párt - MSZP, DK, LMP, Momentum, Együtt - végre komolyan véve választóikat az igazán lényeges kérdésekkel kezdenének foglalkozni (és nem a Fidesz gumicsontjain rágódnának). Lendíthetne helyzetükön, ha megmutatnák jövőképeiket és azt, hogy mit gondolnak a 8 legfontosabb kérdésben:

1. Adópolitika
2. Egészségügy
3. Oktatás
4. Külpolitika, külgazdaság politika
5. Korrupció megszüntetése
6. Bérhelyzet, szociális helyzet
7. Demokratikus törvényalkotás, fékek-ellensúlyok
8. Migrációs politika

Nyilván vitatható, hogy melyik párt mit sorol a 8 legfontosabb kérdés közé, de bármilyen témákat is választanának, AZOKRÓL kellene beszélniük. Sürgősen. Túl sok vesztenivalójuk már nincs.

És most nézzük, ki mit gondol a pártokról? (Felhívjuk a figyelmet, hogy az alábbi eredmények alatt van a reális végeredmény, a százalékokkal.)

Eredmény 1430 szavazat után (nov.10. 15:20) Reális végeredmény:

• 1. - LMP   -   29% (417 voks)
• 2. - Jobbik - 19%
• 3. - Kétfarkú - 18,5%
• 4. - Moment - 13,5%
• 5. - DK    -    11%  

Az eredmény furcsa módon 15:20 és 20:00 óra közt gyökereset megváltozott: alig 4,5 óra alatt 479 szavazat érkezett az Együttre, mely idő alatt az addig vezető helyen álló LMP -re csak 82 voks "futott be". Ez valószínűleg szervezett szavazásra vagy hacker beavatkozásra utal (sajnos). Bár feltüntetjük a végeredmény százalékait, inkább a fenti eredmény tekinthető reálisnak (az 1430 volks utáni). Utolsó eredmény (20:00): Együtt: 23,7% (524), LMP: 22,5% (499), Jobbik: 15,4% (340), Kétfarkú: 14% (311), Momentum: 11% (244), DK: 8,7% (193).

Nem vagyok zenész és az X-Faktor sem a kedvenc TV műsorom, de a színvonalas számokat nagyon szeretem és mindig érdekeltek a tehetséges emberek. A korábbi években csak a hajrákban figyeltem az X-Faktort és az ott felcsendülő számokat, de idén a kezdetektől nyomon követtem a műsort. Mostanra kialakult véleményem is, melyet muszáj megosztanom, annyira felháborít és idegesít, ami folyik.

Kimondom: gagyi és iszonyúan színvonaltalan az idei X-Faktor. Sajnos ez tény, habár mindenki máshogy magyarázza okait. Szerintem egyértelmű: ha gagyi a zsűri, akkor gagyi a műsor is. Márpedig soha nem volt még annyira gyenge zsűrije X-Faktor műsornak, mint az idén. Ez azért különösen fájdalmas, mert a versenyzők között kimondottan sok nagy tehetség is felbukkant, akiket aztán dühítő módon sorra ki is szórták a döntnökök. Azok a döntnökök, akik valljuk meg nagyon soványka szakmai múltat tudnak felmutatni. Ehhez jön egy nagy alapigazság is, miszerint

"... attól, hogy valaki jól énekel, vagy korábban volt egy-két slágere még közel sem biztos, hogy alkalmas zsűrinek vagy mentornak is".  

ByAlex csak az elvont (valójában stílustalan és ízléstelen) zenéket értékeli, Puskás Petinek viszont gyakorlatilag nincs ízlése, úgyhogy mindenkit jónak talál értelmes indokok nélkül is (teljes összevisszaságban), Radics Gigike pedig a maga 21 évével nulla élettapasztalattal és zéró emberismerettel tökéletes alkalmatlansággal ül a zsűri közepén (annak dacára, hogy egyébként énekesnek tehetséges). Gáspár Laci jópofa fickó, sokan szeretjük számait és az egyetlen, akinek valóban van némi érzéke az egészhez. De tegyük hozzá: IGAZI zenészekre, tapasztalt emberekre, értékes művészekre és főleg tisztelhető figurákra lenne szükség azokban a székekben, hiszen sorsokról, valódi tehetségekről döntenek.

Amikor a gagyi zsűri gagyi versenyzőket juttat tovább és hazaküldi például az elképesztően nagy tehetséggel megáldott Izsó Boglárkát (az egész mezőny legjobbját), vagy a zseniális éneklést bemutató Miszlai Marcit (a legnagyobb ifjú tehetséget az X-Faktor történetében) csak azért, hogy beszavazzon egy Mézes Norbertet (azt a fickót, aki női hangon énekel), vagy a tanárként reppelő (de énekelni kicsit sem tudó) Hegedűs Pétert és hajmeresztő zenéket előadó Tóth Bettinát (akinek számait kizárólag ByAlex hallgatja élvezettel) az igényesebb néző bizony felszisszen és felháborodik. Mert ezek a fickók - Alexke, Petike, illetve az egy szem leányzó: Gigike - értéktelenséget és silányságot szabadítanak az országra, miközben vérbeli tehetségeket küldenek haza, elzárva előlük az érvényesülés esélyét.

A jó zsűritag és mentor felismeri a zenei tehetségeket és saját, olykor elvont ízlésvilágát félretéve azoknak ad esélyt akik azt megérdemlik, nem pedig azoknak, akikről azt gondolja, hogy zenei világuk közel áll az ő zenei ízléséhez (ami tegyük hozzá: közelében sincs a többségi zenehallgató ízlésvilágához). ByAlex és Puskás Peti többszörösen szegték meg ezt az alapvető "elvárást": nagyon sokszor nem ismerték fel a tehetségeket és gyakran fordult elő olyan is, hogy bár érezhetően tudták ki a legjobb, mégis egyéni ízlésüknek engedve küldték haza  a tehetségesebb versenyzőket. Mi lett az eredménye? Egy gagyi műsor, hihetetlenül alacsony zenei színvonal, silány minőség.

Most persze mondhatnánk: pont egyéni ízlése miatt van ott minden zsűritag, de könyörgöm hol fair az, hogy ha valaki a 2% -ba tartozó totál alternatív zenékért rajong (like Alexke), nem méltányolja a zseniális előadókat (akik nem éppen ezt  a stílust játsszák) de beválogatja a tokától - bokáig agyontetovált alternatív előadókat és vonyítós énekeseket (mint Tóth Bettina). Én azt mondom: hallgassa őket a ByAlex null huszonnégyben ha akarja (ő dolga), de a zsűriben igenis azért ül, hogy a legjobbakat keresse (minden stílusban). Sajnos nem ezt látjuk, a műsor határtalanul gyenge.

A megoldás? Legközelebb IGAZI zsűrit állítson össze az RTL! Ennyi. A pénz biztos nem akadály és sok száz alkalmas, kiváló zenész is akadna ebben az országban, aki biztosan vállalná. Olyan is, aki nem 2-3 hallgatható slágert tud csak felmutatni, maximum pár éves zenei múlttal. Érdemes volna átgondolni. Addig marad a gagyi, minden hétvégénken (amíg dühünkben el nem kapcsoljuk a TV-t).