Az elmúlt két évben elég sok jó film jelent meg a magyar mozikban, mondhatni a bőség zavarával küzdöttünk. Ezek között voltak olyanok, amelyek megfelelő elismerést kaptak a kritikusoktól (méltányolták színvonalukat) voltak amelyeket nem értékeltek helyükön (alábecsült alkotások) és akadtak olyanok is, amelyeket rettenetesen túlértékeltek. Most ezek közül választottuk ki azt a négyet, melyekről szinte "kötelező" volt mindenkinek hozsannáznia (az egyszerű bloggerektől az elismert filmesztétákig).
Először a már 72 éves George Miller disztópikus alkotása a Mad Max 4: A harag útja jelent meg 2015 május 15 -én a hazai mozikban, és összesen 6 (azaz hat) arany szobrocskát zsebelt be a 2016 -os Oscar gálán (bár tény, hogy mindet másodvonalbeli kategóriákban kapta: mint legjobb látvány, jelmez, vágás, smink, hangkeverés és hangvágás). Nagyon sokan magyaráztak rengeteg mindent ebbe a filmbe, kezdve a nemi szerepek és női egyenjogúság méltányolásától a különböző társadalomkritikákig és az elemzők versenyt dicsérték az alkotás állítólagos mélyenszántó mondanivalóját is, a "mit gondolhatott a költő" szlogen, iskolában belénk nevelt reflexei mentén. Ám valójában ez egy nagyon egyszerű alkotás és pontosan azt jelenti, amit mutat is, vagyis egy közösség kínlódását egy világkatasztrófában sivataggá vált vidék nyomorúságos körülményei között, mégpedig a vízért és olajért küszködve. A közösség aberrált, szellemileg teljesen leépült fiatalokból áll (érdekes módon csupa 20-as és 30-as férfiból), akik félmeztelenre vetkőzve és valamilyen rituális okból kopaszra nyírva (illetve fehérre mázolva) autókkal, motorokkal, kamionokkal száguldoznak fel - alá a sivatagban. Céljuk: olajat szerezni és mindenben kiszolgálni vezetőjüket, Halhatatlan Joe -t (Hugh Keays-Byrne). Ez a bizonyos vezér mint a leggusztustalanabb figura, fekélyes testtel, lélegeztető géppel (Darth Vader medmexesítve) úgy tartja fenn hatalmát, hogy ő birtokolja a vízkészleteket és vallásos szövegekkel fanatizálja harcosait. Utóbbit Miller a skandináv mitológiából "kölcsön vett" valhalla emlegetésével oldotta meg. Katyvaz, teljes logikátlanság minden szinten.
Ebbe az összevissza világban "mozognak" a főszereplők: Furiosa (Charlize Theron), aki meglóg egy tartálykocsival és Mad Max (Tom Hardy) akit fogságba ejtenek, és aki szintén meglép tőlük. A sztori egyszerű, mint a százas szög: a meglógott kis csapatot üldözik a film első másfél óráján keresztül, majd azok visszafordulnak és az utolsó 30 percben elfoglalják az aberráltak támaszpontját a vízkészlettel együtt (megölve a főgonoszt). Ennyi. A film azért tűnik nagy durranásnak, mert baromi látványos (ezt el kell ismerni), ugyanakkor gyereknek vagy hülyének nézi a gondolkodásra képes nézőket, a rengeteg marhaság bevetésével. Ilyen az is, hogy a főgonosz terhes nőket tart fogva és az anyatejükön él (jesszus), meg hogy az elfogottak vérét átfolyatják magukba az aberráltak. Gáz az egész, de manapság a látvány a lényeg, abból meg kapunk ezerrel.
A második hasonlóan túlértékelt film a dögunalmas és elcsépelt klisékkel telepakolt "nyálland", akarom mondani La La Land (magyar címén Kaliforniai álom). Ezt is megrakták Oscarokkal, szintén kapott vagy hatot (idén februárban). Musicalként került a mozikba, Damien Chazelle rendezésében, Emma Stone és Ryan Gosling főszereplésével. Mindenki elolvadt ettől a filmtől és szinte ki lett közösítve az a szemét blogger, aki nem kapott mindjárt eksztatikus orgazmust tőle. Pedig egy nagy közhely-gyűjtemény, elcsépelt sztorival, közepes zenékkel, gyenge kivitelben. De mégis újdonságot jelentett, hiszen zenés formában, a régi Hollywoodot megidézve, a dzsessz műfaját misztifikálva és a filmezés hőskorának esszenciáját meglengetve mély érzelmi viharokat tárt elénk (vagy legalábbis ezt a látszatot keltette). Igazából azt az elcsépelt konfliktust láthattuk, hogy napjaink két huszonévese miként oldja meg a "magánélet kontra karrier" dilemmáját, miközben nem boldogulnak azzal a helyzettel, hogy együtt is maradjanak, de közben egyformán érvényesüljenek is. Ezt öntötték aztán nyakon zenés-táncos sziruppal, a színek-fények sajátos használatával és Emma Stone könnyes szempilla rezegtetéseivel. A végeredmény egy unalmas kínlódás, melankolikus érzelmi túltöltéssel, lágy zenékkel és egy kiszámítható végkifejlettel. Gyenge, gyenge, gyenge, de megkajálták sokan, az Amerikai Filmakadémia meg nem hagyhatta ki méltatását, ha egyszer magát Hollywoodot (a Szent Grált) és a nagyon is amerikai dzsesszt emelte magas piedesztára (cseles módon elrejtve ebbéli szándékát).
Harmadik helyen említhető a "Rendes fickók" címen, 2016 -ban bemutatott Shane Black film, szintén Gosling úr főszereplésével és a jobb napokat is látott Russel Crowe szerencsétlenkedésével. Már a sztori is nagyon gyenge, de ezt sikerül alulmúlniuk a színészi alakításokkal és a vontatott rendezéssel is. A sztoriról annyit, hogy egy kiöregedett verőlegény és egy elbutult detektív nyomozását szenvedhetjük végig - egy eltűnt lány megtalálásáért - hihetetlenül szánalmas poénok, és halványra sikeredett akciók tucatjai közepette. Ezt a filmet is agyondicsérte a filmes blogok többsége (a kritikusokkal együtt), de a nézők ennek dacára sem értékelték, így igazi siker nem lett belőle. Kicsit vulgárisan fogalmazva és egy klasszikus idézve: "bizony van az úgy, hogy a néző nem eszi meg, amit elé tesznek, hiába bátorítják azzal, hogy milyen fantasztikus az íze, mikor látja, hogy szar van előtte." Na, ez a film ennek az alapigazságnak a tanpéldája. Pedig bevetették még szegény Kim Basingert is (gyermekkorom szex szimbólumát), aki 64 évével még mindig hihetetlenül jól néz ki. A film összességében bukás volt, de sajátos módon a szakma méltatása közepette (érdekes konstelláció).
Ennyi a három leginkább túlértékelt filmről, de ebben a kategóriában újabb esélyesek is akadnak. Itt van például a jelenleg vetített, és mozikban játszott Dunkirk című háborús film, melyről az összes (szó szerint összes) filmes oldal dicshimnuszokat zeng. A rendező: Christopher Nolan a második nagy világégés egyik látványos csatáját dolgozta fel, melyben a szövetséges csapatokat bekerítették a németek 1940 májusában. A franciaországi Dunkirk városának környékére szorult és tengerparton rekedt 300 ezer szövetséges katona kétségbeejtő helyzetbe került: vagy kimenekítik őket a csatorna túlpartjára, vagy a németek mészárolják le őket.
A film sztorijával nem kellet sokat bajlódni, hiszen adott volt, maga a történelem "írta meg" 77 évvel ezelőtt. Egyéni sorsokkal sem "vergődtek" sokat, Nolan nem tartotta fontosnak, hogy valódi főszereplőket emeljen ki, vagy személyes konfliktusokat tárjon elénk. Maradt a látvány, erre épül az egész alkotás és ez úgy tűnik bőven elég is ahhoz, hogy a filmes elemzők elájuljanak a filmtől. Jó is a Dunkirk, de az a tömeges hozsannázás, ami övezi, nagyon túlértékeli. A nagy hype, ömlengés, nyáladzó tömjénezés és 10 -ből 10 -es pontozások tömkelege figyelmen kívül hagyja a "hozzáadott érték" fogalmát, mely a filmipar esetében azt jelenti, hogy a készítők valami újat alkotnak, színjátszással katarzist váltanak ki, valódi, emberi érzéseket jelenítenek meg egyszerű eszközökkel. Egy már lezajlott, pontosan feltárt és közismert történelmi esemény látványos megfilmesítése szép dolog, de nem a filmezés csúcsa, (főleg ha önmagában más nem tud nyújtani). Félreértés ne essék: a Dunkirk jó szórakozást nyújt, látványosan elkészített alkotás, csak ne nevezzük az évszázad filmjének. [2017.07.22.10:27]
