A Dunkirk kapcsán melyet kemény szavakkal mertünk kritizálni és azt az arcátlanságot is elkövettük, hogy jelentősen túlértékelt filmnek tartottuk (mely kifejezést azóta egyébként minden erővel száműzni akarják egyes "filmes szaktekintélyek") - felmerült az éppen most (július 30-án) 47 éves Christopher Nolan zsenialitásának kérdése is.

Talán szintén különvéleménynek tekinthető - és az előzmények után valószínűleg nem is meglepő tőlünk - de a legkevésbé sem gondoljuk kivételes, pláne zseniális rendezőnek a Londonban született brit úriembert. Persze ez a kijelentés önmagában csak egy vélemény az ezer közül, de indoklással kiegészítve esetleg figyelembe vehető. Azzal kiegészítve, hogy természetesen nem tekintjük "megtévesztettnek" és "rossz ízlésűnek" azokat sem, akik rajonganak Nolan munkásságáért. 

Nolan olyan fajta rendezést követ, ami mostohán bánik az emberi érzésekkel. Nem tudni, hogy ez mennyire tudatos nála (talán pszichés eredetű és természetéből fakad), de jól érzékelhető kakaterei kidolgozatlanságában, traumatikus jeleneteiben és filmjeinek csúcspontjaiban, amikor nem a természetes viselkedést érezzük megjelenni, hanem egy szenvtelenül "kidolgozott" szinte mérnökien "száraz" kimerevített képet látunk. Tetten érhető mindez az Eredetben, a Csillagok között -ben és a Dunkirk -ben is. Nolan munkásságának ezt a három alkotását emelném ki leginkább, mert afféle "állatorvosi lónál" ezekben vehető leginkább észre mindaz, ami Nolannál különleges. 

Az Eredetet egyértelműen Leonardo DiCaprio játéka tette naggyá. Bár az alapötlet valóban "eredeti" - az álom az álomban koncepció mentén - maga a rendezés nem teszi átélhetővé a sztorit a túl sok hatásvadászat miatt. Ugyanez a gond a Csillagok közöttel is - azon túl, hogy az egyik leginkább lehangoló film, amit valaha láttam - nincsenek kibontva a karakterek, elsőbbséget élvez a látvány, túl sok benne a direkt hatásfokozás és rengeteg az effektek nyújtotta hangulatkeltés. Ez az, ami mindig kísértésbe viszi Nolant: túl gyakran "csábul el" a könnyebb út felé, amelyen a feszültségkeltés megúszható művi panelekkel, hatásos háttér zenékkel és egyéb segédeszközökkel. Végül ott a Dunkirk, mely a történelmi hitelesség problémáin túl szinte gyűjteménye a nolani mesterkéltségeknek, hatásvadászatnak és mérnöki szenvtelenségnek. Ugyan miért izguljunk a főhősök nélküli történet szereplőiért, ha nem is ismerjük őket mert nem lettek bemutatva, karakterizálva?

Nolant nagy divat manapság mennybe meneszteni, tévedhetetlennek beállítani és az évszázad rendezőjének nevezni, de ugyanúgy túlértékelik, mint filmjeit. Persze mint mindenkinél nála is vannak pozitívumok - és hogy ne vádoljanak egyoldalúsággal bennünket, ezekről is szót ejtve emeljük ki, hogy Nolan mindig nagyon igényes képekkel dolgozik, valóban mesteri látványvilágot varázsolva nézői elé. Méltányolandó, hogy tartózkodik a napjainkban mindent elárasztó CGI (Computer-Generated Imagery) alkalmazásoktól és látványtrükköktől. Az is pozitívum, hogy filmjei mindig világos történetvezetésűek, logikailag jól felépítettek. Érdekes "vonalvezetésűnek" tartom például "A tökéletes trükk" című 2006 -os filmjét, melyben végig képes lekötni a nézőt, pusztán a rendezésből adódó sajátos hangulatkeltéssel. 

Ám akkor is zavaró Nolan rendezéseiben a furcsa személytelenség és művi jelleg, mely nagyon sokszor a reális és természetes viselkedéstől mérföldekre álló helyzeteket és megnyilvánulásokat teremt. És mielőtt erre valaki rávágná: éppen ettől művészi, tegyük hozzá mi is: éppen ettől hiányos és szegényes az egész, ami minden Nolan film után valamilyen megmagyarázhatatlan űrt (hiányérzetet) hagy maga után a nézőben. A napjainkban alkotó élvonal - David Fincher, Oliver Stone, Tarantino, Zemeckis, Cameron, Ridley Scott, David Lynch, Spelberg , Luc Besson, Peter Weir, Edward Zwick (és még sokan) - másodvonalában Nolannak is ott a helye, de az évszázad rendezője címmel felruházni nagyon elhamarkodott döntés volna.

Összességében Christopher Nolan korunk elismert rendezője, aki képes volt magát az érdeklődés középpontjába pozicionálnia. Ugyanakkor az a felhajtás és túlzásba vitt felmagasztalás, ami manapság minden szinten övezi képességeit és munkáit, messzemenően nagyobb jelentőséggel és tehetséggel ruházzák fel, mint amilyen helyet valójában elfoglal a többi rendező között. Bár a latin mondás szerint "De gustibus non est disputandum" (azaz ízlésről nem lehet és szabad vitázni) Nolan értékelése (és általában a filmrendezők értékelése) hordozhat magában objektivitást is. Ezen az alapon próbáltuk értékelni mi is Nolant. 

Christopher Nolan eddigi filmjei:

• A csapda - Following (1998)
• Memento (2000)
• Álmatlanság - Insomnia (2002)
• Batman: Kezdődik - Begins (2005)
• A tökéletes trükk - The Prestige (2006)
• A sötét lovag - The Dark Knight (2008)
• Eredet - Inception (2010)
• Side by Side (2012)
• A sötét lovag - Felemelkedés (2012)
• Az acélember - forgatókönyvíró (2013)
• Csillagok között - Interstellar (2014)
• Dunkirk (2017)

***

[Zárásként annyit szeretnénk kérni, hogy azok, akik sértve érezték magukat korábbi posztunk miatt - mert kemény szavakkal merészeltük illetni kedvenceiket - ne itt akarjanak szájkaratéval bosszút állni rajtunk, mert legnagyobb sajnálatunkra úgy kivágjuk kommentjeiket, mint a huzat. Köszi és bocsi.]

Egy hete megírt és nagy port kavart posztunkat melyben a túlértékelt filmekről indítottunk vitát - négy konkrét filmet véve górcső alá (Mad Mad 4., La La Land, Rendes fickók, Dunkirk) - még aznap nagy elánnal kommentálta egy bizonyos Kovács Gellért mégpedig Facebook oldalán. Sajnos szégyen-nem szégyen, az illetőről egészen addig a percig nem is tudtuk, hogy a világon van, lévén, hogy sajnos nem olvastunk tőle még semmit. A Facebook oldalán közreadott írása után kerestünk csak rá nevére és derítettük, ki, hogy újságíró, filmkritikus az illető (de hogy hol "filmkritizál" arról csak még hosszabb nyomozás után tudtunk némi infót szerezni) Azért posztunkra megírt véleményéből a következőket "leszűrtük":

Nehéz erre kapásból valami frappánsat írni, mert ez az elképesztő vélekedés tőlünk annyira eltérő és idegen gondolkodásmódot tükröz, hogy arra alig vannak szavaink. De így elsőre egy kérdés: nevezheti e magát valaki filmkritikusnak, ha CSAK és kizárólag dicsérni tud és szinte soha nem fogalmaz meg negatívumokat? Szerintünk nem. De egy másik kérdés is adódik: mennyire egyenes dolog az, ha egy kizárólag dicséreteket megfogalmazó filmkritikus nekiesik annak, aki megszegve az említett "szabályt" negatív kritikával merészel illetni pár filmet? 

Most viszont szeretnénk megfogalmazni mi is saját elveinket, hogy aztán mindenki maga tudja eldönteni melyik álláspontot érzi jobban magáénak:

• - hiszünk a szabad véleményalkotásban, ami lehet pozitív és lehet negatív is
• - hiszünk abban, hogy BÁRMIRŐL lehet negatív véleményt megfogalmazni
• - hiszünk abban, hogy van igény mindkét irányú kritikára (pozitívra és negatívra is), mert az emberek nem csak az ömlengésekre kíváncsiak, hanem a kritikai hangokra is
• - hiszünk abban, hogy az olvasókra kell bízni, mit olvasnak el és mit nem, mint ahogyan egy-egy poszt sikeressége sem külső megmondó-embereken, "hírneves" filmkritikusokon múlik, hanem kizárólag azon, hogy színvonalas e egy írás és így méltónak tartják e az emberek az elolvasásra.
• - hiszünk abban, hogy a negatív kritika is lehet értékes, mert rávilágít a hibákra, amiből leszűrhetőek következtetések. Gyermeket sem úgy nevelünk, hogy csak dicsérjük, hanem néha a fegyelmezésnek is helye van.
• - hiszünk abban, hogy nincsenek 100% -os egyen-vélemények, vagyis mindig akad a nézők közt egy jelentékeny hányad, mely nem ért egyet a mainstream többségi vélekedéssel, és az ő véleményük is ugyanúgy értékes.
• - hiszünk abban, hogy nem mindenki van elájulva a La La Land, Mad Max 4, Rendes fickók és Dunkirk című filmektől.
• - hiszünk abban, hogy IGENIS LÉTEZNEK TÚLÉRTÉKELT FILMEK, melyeknél a média és a filmes "szakértők" (sokszor az Oscarokról döntést hozók) agyondicsérnek valamit, ami nem olyan értékes, mint ahogyan beállítják (és amilyen mértékben díjakkal elhalmozzák). Szerintünk ide tartozik az általunk kritizált 4 film is.
• - hiszünk abban, hogy lehet túlértékelt film olyan is, ami jelentős nézettséget ért el és esetleg milliók láttak
• - hiszünk abban, hogy attól, hogy megjelenik egy poszt, ami túlértékeltnek nevez egy-egy nagy nézettségű filmet, még nem tartja "megtévesztett birkáknak" a filmek rajongóit (bármennyire is így próbálja beállítani Kovács úr) Ilyesmi soha nem állítottunk.
• - végül hiszünk abban, hogy ha a negatív kritikákat megtiltjuk, azzal ártunk a filmvilágnak, a szólásszabadságnak és uniformizált egyen-gondolkodást erőltetünk az emberekre. 

Zárásul kiemelnénk: akik nem csak folytonos ömlengésekre kíváncsiak, hanem a többségitől néha eltérő, kritikai észrevételekre és ellenvéleményekre is, azok továbbra is keressenek bennünket bátran. A többieknek Kovács urat javasoljuk (bárhol is dicsérgeti kedvenc filmjeit).

fotó: Horváth Péter Gyula (forrás: nullahategy.hu)

Christopher Nolan (Dunkirk) "túlértékeltségéről" egyébként legújabb posztunkban írtunk, melynek címe: "Tényleg zseniális rendező Nolan"   itt bővebben is megindokoltuk véleményünket. 

----- X -----

2017.08.01.14:00

Jó kérdés és sokakat is foglalkoztat. A kormányoldal egyértelműen hasznosnak tartja (ők építették), az ellenzék megosztott az ügyben (hallani tőlük ezt is, azt is), az emberek többsége meg ki tudja mit gondol. (Ennek kiderítésére nem tartom éppen hiteles eszköznek a nemzeti konzultációt.) Mindenesetre a kerítés kapcsán három álláspontot hallani többnyire: az első maradéktalanul híve a kerítésnek, sőt még erősítgetné, bővítgetné, hosszabbítgatná is, az őrző személyzet gyarapításával, (fellépési jogkörük kiterjesztésével). A második álláspont nem hisz benne, de mivel jobbat nem tud, így elfogadja (eltűri) létét, a harmadik álláspont meg azonnal eltávolítaná.

Ha mindhárom véleményt megrágjuk és kicsit figyelemmel kísérjük a világban zajló folyamatokat is, akkor be kell látnunk valamit: a kerítésre óriási szükség van. Indoklás? Nézzük sorban.

Először is a kerítés már bizonyított: ezrével akadályozta meg az illegális határátlépéseket olyan esetekben, amikor az "érkezők" biztosan nem politikai üldöztetés vagy háború elől jöttek Európába - menekültként - hiszen "származási" országuk harc és háború mentes övezet volt.

Másodszor visszatekintve megállapítható: a 2014 -ben kezdődő világméretű migráció egyáltalán nem átmeneti jelenség, sőt gyakorlatilag nem látni, hogy meddig fog még elhúzódni. Ha pedig ez a helyzet, akkor mindenképpen szükséges tartósabb, erőteljesebb eszközökkel is felkészülni az esetleges intenzívebbé válásra (a még nagyobb arányú "népvándorlásra"). Ez a bizonyos tartósabb és erőteljesebb eszköz pedig mai tudásunk szerint csakis a kerítés lehet (amíg valaki nem talál ki jobbat).

Harmadszor: minden jel arra mutat, hogy az első, politikai (háborús) okokból kezdődő migrációt (menekülést) felváltotta a megélhetési migráció, amit előre tekintve hamarosan követni fog a klíma-migráció is. Hogy ez mit jelent? Azt, hogy bizonyos térségekben - például a Közel-Keleten, Indiában és Afrikában - olyan klíma-folyamatok zajlanak, melyek hamarosan élhetetlenné teszik az említett térségeket. Nő a hőmérséklet, egyre szélsőségesebb időjárási anomáliák jelennek meg, egyre nagyobb az ivóvíz hiány, egyre durvább a túlnépesedés, egyre nagyobb az elsivatagosodás (a talaj erózió), egyre kevesebb a termőterület és egyre egészségtelenebbé válnak az életkörülmények. Ez pedig szinte biztosra vehető módon növelni fogja az Európába vándorlás volumenét.

Végül negyedszer: a terrorizmus veszélye sajnos globális problémává nőtte ki magát és sem az ENSZ Bt, sem a G20 országok, sem az EU nem találja az igazi ellenszerét. Nem bizonyítható, hogy direkt összefüggés volna a migráció és a terrorizmus között, de ezt cáfolni sem tudja senki. És az is tény, hogy nagy számú, ismeretlen kilétű tömeg hazánkba érkezése kockázatokat rejt magában, márpedig minden ilyesmi kerülendő, ha az életünkről és családjaink biztonságáról van szó.

Nem gondolom, hogy az öreg Soros Györgynek köze lenne a migrációhoz (nem hiszem, hogy 20 dollárosokat nyomna a szírek, etiópok kezébe, csak hogy Európába induljanak) és azt sem hiszem, hogy a migránsok elvennék a munkahelyeinket. Viszont igenis hiszek az EU -val való együttműködésben és ebben a nyavalyás kerítésben is. A helyes út valahol a nyugati nyitás és a kerítés közt vezet előre (és nem pedig visszafelé).  

Az elmúlt két évben elég sok jó film jelent meg a magyar mozikban, mondhatni a bőség zavarával küzdöttünk. Ezek között voltak olyanok, amelyek megfelelő elismerést kaptak a kritikusoktól (méltányolták színvonalukat) voltak amelyeket nem értékeltek helyükön (alábecsült alkotások) és akadtak olyanok is, amelyeket rettenetesen túlértékeltek. Most ezek közül választottuk ki azt a négyet, melyekről szinte "kötelező" volt mindenkinek hozsannáznia (az egyszerű bloggerektől az elismert filmesztétákig). 

Először a már 72 éves George Miller disztópikus  alkotása a Mad Max 4: A harag útja jelent meg 2015 május 15 -én a hazai mozikban, és összesen 6 (azaz hat) arany szobrocskát zsebelt be a 2016 -os Oscar gálán (bár tény, hogy mindet másodvonalbeli kategóriákban kapta: mint legjobb látvány, jelmez, vágás, smink, hangkeverés és hangvágás). Nagyon sokan magyaráztak rengeteg mindent ebbe a filmbe, kezdve a nemi szerepek és női egyenjogúság méltányolásától a különböző társadalomkritikákig és az elemzők versenyt dicsérték az alkotás állítólagos mélyenszántó mondanivalóját is, a "mit gondolhatott a költő" szlogen, iskolában belénk nevelt reflexei mentén. Ám valójában ez egy nagyon egyszerű alkotás és pontosan azt jelenti, amit mutat is, vagyis egy közösség kínlódását egy világkatasztrófában sivataggá vált vidék nyomorúságos körülményei között, mégpedig a vízért és olajért küszködve. A közösség aberrált, szellemileg teljesen leépült fiatalokból áll (érdekes módon csupa 20-as és 30-as férfiból), akik félmeztelenre vetkőzve és valamilyen rituális okból kopaszra nyírva (illetve fehérre mázolva) autókkal, motorokkal, kamionokkal száguldoznak fel - alá a sivatagban. Céljuk: olajat szerezni és mindenben kiszolgálni vezetőjüket, Halhatatlan Joe -t (Hugh Keays-Byrne). Ez a bizonyos vezér mint a leggusztustalanabb figura, fekélyes testtel, lélegeztető géppel (Darth Vader medmexesítve) úgy tartja fenn hatalmát, hogy ő birtokolja a vízkészleteket és vallásos szövegekkel fanatizálja harcosait. Utóbbit Miller a skandináv mitológiából "kölcsön vett" valhalla emlegetésével oldotta meg. Katyvaz, teljes logikátlanság minden szinten.

Ebbe az összevissza világban "mozognak" a főszereplők: Furiosa (Charlize Theron), aki meglóg egy tartálykocsival és Mad Max (Tom Hardy) akit fogságba ejtenek, és aki szintén meglép tőlük. A sztori egyszerű, mint a százas szög: a meglógott kis csapatot üldözik  a film első másfél óráján keresztül, majd azok visszafordulnak és az utolsó 30 percben elfoglalják az aberráltak támaszpontját a vízkészlettel együtt (megölve a főgonoszt). Ennyi. A film azért tűnik nagy durranásnak, mert baromi látványos (ezt el kell ismerni), ugyanakkor gyereknek vagy hülyének nézi a gondolkodásra képes nézőket, a rengeteg marhaság bevetésével. Ilyen az is, hogy a főgonosz terhes nőket tart fogva és az anyatejükön él (jesszus), meg hogy az elfogottak vérét átfolyatják magukba az aberráltak. Gáz az egész, de manapság a látvány a lényeg, abból meg kapunk ezerrel. 

A második hasonlóan túlértékelt film a dögunalmas és elcsépelt klisékkel telepakolt "nyálland", akarom mondani La La Land (magyar címén Kaliforniai álom). Ezt is megrakták Oscarokkal, szintén kapott vagy hatot (idén februárban).  Musicalként került a mozikba, Damien Chazelle rendezésében, Emma Stone és Ryan Gosling főszereplésével. Mindenki elolvadt ettől a filmtől és szinte ki lett közösítve az a szemét blogger, aki nem kapott mindjárt eksztatikus orgazmust tőle. Pedig egy nagy közhely-gyűjtemény, elcsépelt sztorival, közepes zenékkel, gyenge kivitelben. De mégis újdonságot jelentett, hiszen zenés formában, a régi Hollywoodot megidézve, a dzsessz műfaját misztifikálva és a filmezés hőskorának esszenciáját meglengetve mély érzelmi viharokat tárt elénk (vagy legalábbis ezt a látszatot keltette). Igazából azt az elcsépelt konfliktust láthattuk, hogy napjaink két huszonévese miként oldja meg a "magánélet kontra karrier" dilemmáját, miközben nem boldogulnak azzal a helyzettel, hogy együtt is maradjanak, de közben egyformán érvényesüljenek is. Ezt öntötték aztán nyakon zenés-táncos sziruppal, a színek-fények sajátos használatával és Emma Stone könnyes szempilla rezegtetéseivel. A végeredmény egy unalmas kínlódás, melankolikus érzelmi túltöltéssel, lágy zenékkel és egy kiszámítható végkifejlettel. Gyenge, gyenge, gyenge, de megkajálták sokan, az Amerikai Filmakadémia meg nem hagyhatta ki méltatását, ha egyszer magát Hollywoodot (a Szent Grált) és a nagyon is amerikai dzsesszt emelte magas piedesztára (cseles módon elrejtve ebbéli szándékát). 

Harmadik helyen említhető a "Rendes fickók" címen, 2016 -ban bemutatott Shane Black film, szintén Gosling úr főszereplésével és a jobb napokat is látott Russel Crowe szerencsétlenkedésével. Már a sztori is nagyon gyenge, de ezt sikerül alulmúlniuk a színészi alakításokkal és a vontatott rendezéssel is. A sztoriról annyit, hogy egy kiöregedett verőlegény és egy elbutult detektív nyomozását szenvedhetjük végig - egy eltűnt lány megtalálásáért - hihetetlenül szánalmas poénok, és halványra sikeredett akciók tucatjai közepette. Ezt a filmet is agyondicsérte a filmes blogok többsége (a kritikusokkal együtt), de a nézők ennek dacára sem értékelték, így igazi siker nem lett belőle. Kicsit vulgárisan fogalmazva és egy klasszikus idézve: "bizony van az úgy, hogy a néző nem eszi meg, amit elé tesznek, hiába bátorítják azzal, hogy milyen fantasztikus az íze, mikor látja, hogy szar van előtte." Na, ez a film ennek az alapigazságnak a tanpéldája. Pedig bevetették még szegény Kim Basingert is (gyermekkorom szex szimbólumát), aki 64 évével még mindig hihetetlenül jól néz ki. A film összességében bukás volt, de sajátos módon a szakma méltatása közepette (érdekes konstelláció).

Ennyi a három leginkább túlértékelt filmről, de ebben a kategóriában újabb esélyesek is akadnak. Itt van például a jelenleg vetített, és mozikban játszott Dunkirk című háborús film, melyről az összes (szó szerint összes) filmes oldal dicshimnuszokat zeng. A rendező: Christopher Nolan a második nagy világégés egyik látványos csatáját dolgozta fel, melyben a szövetséges csapatokat bekerítették a németek 1940 májusában. A franciaországi Dunkirk városának környékére szorult és tengerparton rekedt 300 ezer szövetséges katona kétségbeejtő helyzetbe került: vagy kimenekítik őket a csatorna túlpartjára, vagy a németek mészárolják le őket.

A film sztorijával nem kellet sokat bajlódni, hiszen adott volt, maga a történelem "írta meg" 77 évvel ezelőtt. Egyéni sorsokkal sem "vergődtek" sokat, Nolan nem tartotta fontosnak, hogy valódi főszereplőket emeljen ki, vagy személyes konfliktusokat tárjon elénk. Maradt a látvány, erre épül az egész alkotás és ez úgy tűnik bőven elég is ahhoz, hogy a filmes elemzők elájuljanak a filmtől. Jó is a Dunkirk, de az a tömeges hozsannázás, ami övezi, nagyon túlértékeli. A nagy hype, ömlengés, nyáladzó tömjénezés és 10 -ből 10 -es pontozások tömkelege figyelmen kívül hagyja a "hozzáadott érték" fogalmát, mely a filmipar esetében azt jelenti, hogy a készítők valami újat alkotnak, színjátszással katarzist váltanak ki, valódi, emberi érzéseket jelenítenek meg egyszerű eszközökkel. Egy már lezajlott, pontosan feltárt és közismert történelmi esemény látványos megfilmesítése szép dolog, de nem a filmezés csúcsa, (főleg ha önmagában más nem tud nyújtani). Félreértés ne essék: a Dunkirk jó szórakozást nyújt, látványosan elkészített alkotás, csak ne nevezzük az évszázad filmjének. [2017.07.22.10:27]

Ahogyan közeledik a 2018-as választások ideje, úgy válik egyre jobban "átpolitizálttá" az egyébként is megosztott magyar társadalom. Gyorsítja a folyamatot két nemzetközi és egy belföldi jelenség is: a nyugati országok kontra Oroszország közti feszültség, a migráció és végül belföldön az új pártok megjelenése. A valódi, komoly megosztottság azonban, mély törésvonalakat eredményezve és alapjaiban polarizálva a hazai társadalmat, három problémakör mentén alakult ki. Az első: 

A múlthoz való viszonyulás

XX. századi történelmünk viharos jellege nagyon eltérő "berögződések" kialakulásával hagyott bennünket magunkra a XXI. század első évtizedeire. Sok a feldolgozatlan sértettség például Trianon kapcsán, a tragikus emlék a Holokauszt és a világháborús veszteségek okán (pl. doni katasztrófa) és az indulat a korszak két legnagyobb vihara a nácizmus és kommunizmus irdatlan pusztítása miatt. Vannak, akik szüleik, nagyszüleik tragikus sorsa miatt emóciókkal "dolgozzák fel" mindezt, vannak, akik az egyoldalú informálódás miatt radikális hozzáállást mutatnak és vannak, akik saját sorsukat helyezik a múlt koordináta rendszerébe és emiatt alakítanak ki szélsőségesen nézőpontokat. Ám akárhogyan is nézzük, ma Magyarországon az elmúlt 150 év megosztja az embereket. Erre utal az örök vita Trianonról, a határon-túliakról, a holokausztról, a III/3 -as ügynökökről és a Horthy korszak megítéléséről (lehet e szobor a kormányzónak vagy nem) és arról, hogy miért KELL választanunk abban a kérdésben, hogy melyik fáj jobban: Trianon, vagy a holokauszt. A megoldás: szembenézésünk a múlttal, a történészek objektív tényfeltárása segítségével és egy színvonalas iskolai oktatás kialakításával, a tanárokkal való párbeszéd (és nem dacos állami elzárkózás) megvalósításával és persze semmiképp sem egyetem bezárásokkal. A második törésvonal:

A kiszolgáltatott rétegek (cigányok, szegények, munkanélküliek, melegek) megítélése

Alapvetően a gyengékhez fűződő viszonyunk emberi beállítódás kérdése is: valakiben vagy van empátia és együttérzés vagy nincs és vagy rak e mögé ideológiát - például azzal a szöveggel, hogy mindenki a maga sorsának kovácsa, tehát aki nyomorult az biztosan meg is érdemli (iszik, lóg, lusta ... stb) - vagy alapból képes a szolidaritásra. Mégis politika lett ebből is, mert az egyik politikai oldal ma Magyarországon "rájátszik" az ilyen irányú érzelmeinkre. Az általánosítók, előítéletesek rétegei hatalmas tábort alkotnak, reneszánszát éli a prejudikáció: ha egy munkanélküli lóg és csak a "segélyekre játszik", akkor mind lóg és mind lusta, ha egy hajléktalan alkoholista, akkor biztosan mind az és folytathatnánk a sort. Az emberek egy részében NINCS semmiféle elfogadás mindazokkal szemben, akik mások: így elítélik a melegeket, az idegeneket, a nyomorgókat a cigányokat az eltérőeket. Persze mindig így volt ez a történelemben, a társadalom 20-30% -a alapból ilyen természetű szinte mindenhol. A gond azzal van, ha erre politikai ideológiát is építenek és ezt a 20-30% -ot "felbővítik a duplájára, elfogadható csomagolásba téve a gyűlölködést. Sajnos ma erős törésvonalat jelent a másság és a szegénység elfogadása, hiszen mindkét oldal túlságosan erős megítélésbe helyezi: a gyűlölet kontra ajnározás koordinátájában. És egyik sem a normális. A harmadik törésvonal: 

A nyugati világgal való viszony, nyitottság és bezárkózás

Kapcsolódik a legelső ponthoz, a múlt megítéléséhez, de önmagában is lényeges elem, a világlátás. Egyik oldalon a nyugati világ egy gonosz, magyar-ellenes, kizsákmányoló és titokzatos, hatalmaskodó körök, (milliárdosok) által mozgatott "birodalom", mely örökké elnyomni és kihasználni akarja népünket, míg a másik oldalon a nyugat szolgai követése, másolása és kiszolgálása érezhető. Nagyon kevesen vannak azok, akik "helyén kezelik" a kérdést és azt a bizonyos arany középutat járják, melyben a nagy nyugati államok és szervezetük az EU nem a gonosz birodalma, hanem egy olyan erő, mellyel jó kapcsolatot építve, de ésszel és saját érdekeinket is érvényesítve kell együttműködnünk. Ez is egy törésvonal tehát, mely erősen megosztja ma Magyarországot és olyan vadhajtásokat szül, mint a roszomán (oroszbarát) viselkedés, mely azt diktálja, hogy "ha a nyugat olyan rossz, akkor menjünk keletre" hiszen ellenségünk ellensége a barátunk. Keressük hát a 17 éve hatalmon lévő Putyin kegyeit, barátkozzunk Iránnal, Kazahsztánnal és a nagy török diktátor, Erdogan államával. A világunk megítélése polarizálja a magyarságot és megint csak két szélsőséges álláspontot alakít ki: a nemzeti, értékeinket féltő és a nyugattal illetve az EU -val szembe helyezkedő, bezárkózó világképet és a nyitott, európai, EU-hoz közeledő meggyőződést, melyben az előbbi tábort hazafiasnak, az utóbbit meg hazaárulónak bélyegzi a hatalom irányából is támogatott közvélekedés egy része.

Három törésvonal, melyre felfűzhető szinte minden problémánk, így Magyarország három legjelentősebb válságtényezője is:

• a korrupció és állami lopás, vagyis a 2017-re kialakult kleptokrácia
• az oktatás és egészségügy katasztrofális helyzete
• az ország nemzetközi megítélésének mélypontra jutása (és ezzel összekapcsolva versenyképességünk zuhanása)

A megjelenő új pártok (pl. Momentum) és új mozgalmak (áprilisi tüntetők) talán frissítést hoznak a jelenlegi magyar "állóvízbe", de félő, hogy az említett három törésvonal betemetése évtizedeket igényel majd.

*** 

Egymást érik a a fővárosi tüntetések, demonstrációk és tiltakozások a CEU ellen folyó kormányzati fellépés kapcsán. Persze az elmúlt években volt már hasonló helyzet: emlékezhetünk az alkotmánymódosítás miatt zajló megmozdulásokra, a netadós ügyre és még néhány egyéb, állóvizet felkavaró esetre. Ezeknek azonban egyike sem veszélyeztette komolyabban a kormányt. Ezúttal kicsit más a helyzet. Hogy miben más? Abban, hogy most komoly ellenzéki egység és széleskörű egyetértés körvonalazódik. A Jobbik szóvivője, Mirkóczki Ádám éppúgy tiltakozásának ad hangot (legalábbis az ATV, Egyenes beszéd műsorában), mint a középbalos ellenzéki pártok (MSZP, DK) és a kisebb demokratikus erők (LMP, Momentum, Együtt). Ha ide vesszük a civileket is, akkor megkockáztatható kijelentés, hogy a társadalom széles rétegei szemlélik érthetetlenül azt amit a kormány művel. 

És nem csak a CEU -val. Az emberek a kormány oktatás-politikáját sem értik. Azt a politikát, mely nem hajlandó valódi párbeszédre a tanárokkal, melynek nem célja tájékozott (közismereti tárgyakban is jártas) magyar diákok képzése és amely egy sikeres egyetem működését összemossa egy számára politikai riválisnak gondolt magyar származású milliárdos elleni fellépéssel. 

A magyar oktatás és egészségügy egyáltalán nem áll jól. A kórházak eladósodva, rossz és hiányos felszereléssel működnek, alulfizetett szakemberekkel, pályaelhagyó ápolókkal, elégedetlen orvosokkal; az iskolák pedig állandóan változó irányokat mutató, sőt minden szakmaiságot nélkülöző irányítás alatt, rájuk erőltetett, hibás tankönyvekkel és megnyirbált önállósággal vegetálnak. Ebben a helyzetben egy egyetem érthetetlen bezárása komoly dühöt is kiválthat a fiatalokban, sőt a szülőkben és értelmiségiekben is. Ráadásul a Central European University senkinek sem ártott. Több tekintetben is Európa legjobb felsőoktatási intézményei közé tartozik (néhány mutatót illetően több hazai egyetemet is leelőzve) és ez még akkor is így van, ha a kormányoldal támogatói holdudvarából degradáló megjegyzésekkel illetik. 

Bár sokak számára érthetetlen a CEU elleni fellépés, az egész ügy figyelemelterelő jellege teszi nyilvánvalóvá, hogy talán nem is maga az intézmény itt a lényeg, hanem a hazai közbeszéd tematizálása. A kipattant konfliktus révén egy egész sor más kérdés kerülhet le ugyanis a napirendről. Például a civil szervezetek ellen most készülő törvény, az EU figyelmeztetése a migráns ügy kapcsán, vagy a gyarapodó korrupciós ügyek stb. Ám akárhogyan is magyarázzuk a történteket, két dolog biztosan nem úgy sült el, ahogyan vezetőink várták: egyrészt sokkal hevesebb és széleskörűbb nemzetközi visszhang fogadta Európában és Amerikában, másrészt nagyobb tiltakozást váltott ki idehaza is, mint bárki gondolta volna. És még nincs vége. 

Ha az ellenzéki pártok és civilek valóban egységesek lesznek a kormány oktatáspolitikájának és CEU -t érintő döntéseinek elítélésében, illetve a társadalom növekvő rétegei fordulna szembe mindazzal ami ma Magyarországon zajlik, akkor nem kizárt egy jelentős kormányzati meghátrálás sem. 

Három okból:

1. Mert EBBEN a kérdésben egyforma az álláspontja a Fidesz utáni 5 legnagyobb pártnak: az MSZP-nek, a Jobbiknak, a DK -nak, az LMP -nek és a Momentumnak.
2. Mert a kormány nem tudja letagadni vagy cáfolni az oktatás (és egészségügy) egyértelműen válságos és tragikus helyzetét.
3. Mert így vagy úgy, de szinte minden magyar polgárt érint az oktatás is és az egészségügy kérdése.

Az oktatást és egészségügyet azért érdemes együtt kezelni, mert mindkettő a szociális ellátó rendszer része, mindndkettő egyformán válságban van és mindkettőre igaz, hogy nem törődik vele a kormány, illetve amit tesz, az csak mélyebbre löki ezen területeket a válságba. Mindehhez társulhat a magyar külpolitika kritikája is. Az egyre egyértelműbb orosz-barátság ugyanis eleve megosztja az országot és már szuverenitásunkat illetően is felvet bizonyos kérdéseket. Végeredményben tehát igenis komoly fordulatot hozhat az, ami a CEU kapcsán zajlik. 

 ***

Provokatív a cím, vagy nem is annyira? A szuverenitás kérdésével ugyanis már szerzett magas népszerűséget magyar párt, sőt kormányra is jutott a segítségével. Azzal együtt a kérdés ma már igenis valós, de nem azért, amiért az előbb említett párt a közbeszédbe emelte. Realitását az adja, hogy hazánk évről-évre, sőt hónapról-hónapra kerül egyre jobban egy közeli nagyhatalom befolyása alá. Lehet erre legyinteni, lehet relativizálni, mismásolni, agyonhallgatni, de attól ez még így marad. És nagyon nem jól van így. Röhejes a helyzet: éppen az a politikai erő tett bennünket egy másik állam felségterületévé, amelyik korábban (és ma is) a függetlenség őrének képében tetszelgett. Most a párt vezére az említett nagyhatalom kezében van (ennek okait nem tudjuk, csak sejtjük), és a párt  egyéb vezetői az idegenek fizetési listáján szerepelnek.

A szuverenitás mégis fontos dolog. Nem csökkenti ha nagy, nemzetközi szervezetekben vagyunk aktív tagok, nem csökkenti, ha egyetértünk más országokkal, nem csökkenti, ha elfogadunk bizonyos nemzetközi normákat, nem csökkenti, ha betartunk bizonyos közös szabályokat és nem csökkenti, ha működni hagyunk külföldi egyetemeket, intézményeket. Ellenben erősen redukálja, ha egy adott államnak rendeljük alá érdekeinket, ha kiszolgáltatjuk bizonyos gazdasági szektorainkat, ha engedjük, hogy ez a másik ország irányítsa belső folyamatainkat, és ha vezetőnket kezében tudja tartani az említett idegen hatalom.

Pedig mi magyarok igazán megharcoltunk azért, hogy szuverének legyünk: feldúlt bennünket a tatár, aztán 150 évig a török, majd közel 400 évig Ausztria, utána egy ideig Németország, végül 45 évig az Orosz Birodalom. Közben volt vagy 4 szabadságharcunk, több forradalmunk és számtalan felkelésünk. De végül a sok viszontagság után mely során "megbűnhődtük a múltat és jövendőt" elértük a parlamentarizmus és képviseleti demokrácia biztonságos "kikötőjét". Aztán el is rontottuk a sok-sok küzdelem eredményét. 

Visszatérve tehát az eredeti alapkérdéshez: "Te azt hitted, hogy Magyarország ma egy szuverén állam?" sajnos nem tudunk egyértelmű és megnyugtató választ adni. A legfőbb vezetők nyugat felé mutogatnak (szuverenitásunkat féltve), az ellenzékiek meg a keletről jövő (egyébként nagyon is reális) veszélyre hívják fel a figyelmet. És miközben egy egész sereg dologról semmit nem tudunk - például Paksról, a nagy keleti "testvérrel" kötött egyéb megállapodásokról és az itt működő furcsa honlapokról, hacker csoportokról - foghatjuk a fejünket tanácstalanul, hogy igazából most kik is diktálnak valójában ebben az országban?! Például kik adják az utasításokat választott vezetőinknek? Milyen szerverekre játsszák át adatainkat? Honnan érkeznek a "tanácsok" milliónyi kérdésben? És bizonyos kor felett ez már olyan "déja vu" érzés, mert mintha lett volna már olyan, hogy a nagy keleti testvér fővárosából érkeztek volna parancsok. Diktáltak akkoriban is.  

Mert eddigi történelmünkben valakiknek mindig kellett nekünk diktálnia. Megszoktuk. Talán már igényeljük is. Ha ma az egyik politikai oldal azzal jön, hogy egy nagy amerikai párt és egy magyar származású amerikai milliárdos befolyásolja az itt zajló folyamatokat, egy korábbi elnök-dinasztia vagyonát is felhasználva, akkor hajlamosak vagyunk elhinni ezt, miközben azt is egyre egyértelműbben vesszük tudomásul, hogy közben valószínűleg egy másik, sokkal közelebbi nagyhatalom tartja markában vezetőinket. Ez a nagyobb "gáz" és ami azt illeti ez a sokkal rémisztőbb eshetőség is. Szuverenitás? ... Hol van az már. 

***

Érdekes kérdés, hogy mitől diktatúra egy diktatúra? Montesquieu, azaz de Secondat báró megírta a felvilágosodás korában, egészen pontosan 1748 -ban a "Törvények szelleméről" című figyelemreméltó művében, hogy ahol a törvényhozói-, bírói-, és végrehajtó hatalom képes egymást ellenőrizni és nincs egyetlen kézben, ott működőképes, igazságos állam is létezhet (azaz nincs diktatúra). Némileg aktualizálva Montesquieu elveit: bevonhatjuk a képletbe a negyedik hatalmi ágat, a médiát is, így az egész úgy lenne pontos XXI. századra "szabva", hogy

És most ez a helyzet, vagyis bármennyire is támadja az ellenzék a jelenlegi közéleti, hatalmi és belpolitikai állapotokat, Magyarországon MÉG nincs egyetlen kézben minden.

... MÉG ...

De tegyük hozzá rögtön: a politikai berendezkedések palettája nem kétszintű és nem kizárólag demokráciára meg diktatúrára korlátozódik. Léteznek árnyalatok és fokozatok is. A Freedom House 5 ilyen fokozatot különböztet meg:

1. Megszilárdult (igazi) demokrácia
2. Félig megszilárdult (fél)demokrácia
3. Hibrid rezsim (féldiktatúra)
4. Félig konszolidált, tekintélyelvű rezsim (puha diktatúra)
5. Konszolidált tekintélyelvű rezsim (kemény diktatúra)

Az egyes kategóriába Nyugat-, és Észak Európa illetve Észak-Amerika országai tartoznak. A második fokozat néhány Kelet-európai országra jellemző, míg a harmadikat a putyini Oroszország és Erdogan török állama testesíti meg. A negyedik kategória már ritka, és csak a kirívó esetek tartoznak ide, mint Fehéroroszország (egyetlen európai országként), illetve például Üzbegisztán, Azerbajdzsán, Kazahsztán, Szaúd-Arábia, Kuba és számtalan afrikai állam. Az utolsó, kemény-diktatúra Észak-Koreában működik, a lakosság hajviseletét is törvényben szabályozó Kim Dzsongun uralmával.

Itt jön a kérdés: a mai Magyarország vajon hová sorolható?

Nem kívánok állás foglalni, mert nincs meg hozzá a megfelelő szintű politikai és szociológiai rálátásom illetve jogi előképzettségem, de annyit azért megjegyeznék, hogy néhány tényező miatt az első két szint (igazi demokrácia és féldemokrácia) biztosan kilőve. Problémás ugyanis a magyar törvényalkotás módja (plenáris megvitatások kizárása), a sajtó állapota, a korrupciós helyzet, a választási rendszer, a civilekkel szembeni politika és még vagy száz dolog, amit például a FH is már szépen leírt. ... És most még itt a felsőoktatás elleni támadás is (CEU bezárása) amit nehéz lenne NEM egy szervilis(ebb) magyar értelmiség kialakításáért tett lépésként értelmezni. (Egy uniformizált és homogenizált társadalomban, ahol a nemzeti-populizmus az egyetlen "ajánlatos" és üdvözítő út, nem kívánatos egy gyökeresen más gondolkodást preferáló egyetem.)

... DE ...

diktatúra nincs ma Magyarországon. A média szabadon működik (úgy ahogy) és például ilyen posztok is megjelenhetnek. Szóval kár folyton "rezsimezni" meg diktatúrázni, nézzük árnyaltabban a helyzetet. Még ha kezd egyre sötétebb is lenne ez a bizonyos árnyalat (és a jövő).

Addig meg szembesüljünk a jelenlegi szituval:

Republicon: 12% (MSZP), 6% (LMP), 5% (DK), 3% (Momentum)

***

2017.04.07.(20:30)

Sok baj van jelen korunkban az önkényuralmi jelképekkel: leginkább a szvasztikával (horogkereszttel) és az ötágú vörös csillaggal. Ezek a szimbólumok élénk vitákat generálnak média szerte, ami arra utal, hogy a múlt feldolgozatlansága sajnos élő probléma Magyarországon ma is. Korábban és időről időre felmerülve ugyancsak voltak/vannak problémák az SS jelvényekkel, nyilaskeresztekkel a sarló-kalapács megjelenítésekkel és folytathatnánk a sort. Sőt, volt eset, amikor országgyűlési képviselőjelölt testén díszelgő állítólagos (nem bizonyított) náci jelmondat keltett nagy felzúdulást. Aztán sokakban az Árpád-sávok is gyakran "alliterálnak" nyilas behatásra, amikor rendezvényeken felbukkannak különböző zászlókon, pólókon a tömegben. Legújabban az Identitesz elnevezésű, konzervatív fiatalok által alapított párt jelvénye, a babérlevelek közt felfelé mutató nyíl keltett feltűnést a szervezet bemutatkozó - népszerűsítő videóján.

A Heineken állítólag fellépett Romániában a nagyon magyar és nagyon székely (valójában nagyrészt külföldi, többek közt holland kézben lévő) Csíki sör névhasználata ellen, ami aztán óriási politikai cunamit indított el Magyarországon. Sokan úgy vélték - részben a profi politikusok, részben az átlagpolgárok között is - hogy a Heineken magyar-ellenes tettével megsértette népünket. Ezért pedig vissza kell(ene) vágnunk, (mégpedig keményen). Ennek az "ellentámadásnak" pedig része lett, hogy belekötöttünk a Heinekenbe és kifogásoltuk vörös csillagukat (melyet egyébként 1889 óta használnak).

Az ötágú vörös csillag 1918 óta a kommunizmus szimbóluma. Tény, hogy egy olyan ideológiát jelenít meg, melynek nevében világszerte 100 millió embert öltek meg. Pontosan megnézve a számokat: 65 millióan Kínában, 20 millióan a Szovjetunióban, 7 millióan egyéb ázsiai országokban (Vietnam, Kambodzsa, Észak-Korea, Afganisztán), 2 millióan Afrikában, 0,2 millióan Latin-Amerikában és 1 millióan Kelet-Európában estek áldozatául a kommunista üldöztetéseknek. (Adatok forrása: Stéphane Courtois: Le Livre noir du communisme.)

A vörös csillaggal ellátott jelvények zászlók "árnyékában" működtek a politikai rendőrségek is, nálunk az ÁVO és ÁVH, Romániában a Securitate, az oroszoknál a KGB, a kelet-németeknél a Stasi. Ezek a kommunista szervezetek az ötvenes években egész népeket terrorizáltak. Voltak munkatáboraik (nálunk Recsk, a Szovjetunióban a GULAG rendszer), voltak vallató helyiségeik és voltak verőlegényeik is. A világ egyik felében évtizedeken keresztül hoztak szenvedést és elnyomást az emberek számára. Mao Ce Tung, Sztálin, Rákosi, Ceausescu és folytathatnánk a sort, tízmilliókat tettek tönkre.

 ... ugyanakkor ...

..mindehhez semmi köze sincs az 1863 -ban alapított holland Heineken cégnek. Ők sört gyártanak, kiváló minőségben, már idestova 150 éve. A dobozaikra 1889 óta teszik az ötágú vörös csillagot. Abban az időben döntötték ezt el PR okokból, amikor Lenin még nem foglalkozott politikával, alig 19 évesen tanulmányait folytatta (jogásznak készült) és az egész kommunista ideológia csak egy filozófiai irányzatként létezett papíron. Majdnem 30 év telt el 1918-ig, amikor a bolsevikok (kezdetben a moszkvai kommunista erők) először jelenítették meg egyenruháikon a vörös csillagokat, miközben harcoltak a fehérek, vagyis a letartóztatott cárhoz továbbra is hűséges csapatok ellen.

Persze az idők során számtalan más cég is használatban vette a vörös csillagokat (pl. San Pellegrino, Converse, Milky Way), minden esetben díszítő jelleggel és többnyire olyan környezetben (háttérrel), mely nyomokban sem utal semmiféle politikai tartalomra. Ez a motívum valóban feltűnést kelt, ami reklám szempontból kifejezetten előny.

Zárógondolatként megjegyezném: harcolhatunk a Heineken ellen, de akik számára ez a holland sörgyár, vagy Gerard Adriaan Heineken cégalapító illetve a Heineken Holding FEMSA ellenség, azoknak értelmesebb célokat és boldogabb jövőt kívánok, a napi frusztrációk és kicsinyes problémák mihamarabbi levetkőzésével. Addig is egészségükre egy jó korsó hideg Heinekennel!

2017.03.23.(13:00)

Ha van olyasmi, ami csakis saját belső ügyünk, és amivel senkinek sem árthatunk, akkor az a hit. Lehet sokféle megnyilvánulása: hit Istenben, hit önmagunkban, hit egyéb felsőbb erőben, hit Buddhában, hit a transzcendens erőkben, … hit bármiben. A lényeg a megnyugvás, a kiegyensúlyozottság, egy másik erő (felsőbb hatalom) elfogadása, önzetlen tisztelete, szabályainak betartása, lényének szeretete, mely visszacsatolva jobb és lélekben erősebb emberré tehet bennünket.

A vallásos emberek – ha őszintén és belülről jön meggyőződésük – harmonikusabb életre képesek, csakúgy mint azok, akik  hinni tudnak bármiben is. Ugyanakkor ott vannak az ateisták, nihilisták és humanisták, akik bizony másik úton járnak. Az ateisták éppen Isten tagadásában „hisznek”, a humanisták a kézzel fogható tudományban és az emberi tudás, logika, kézzelfoghatóság erejében hisznek, a nihilisták viszont az égvilágon semmiben sem. Ők a kakukktojások ebben a sorban.

A nihilizmus „atyja” Friedrich Nietzsche (1844-1900) sokoldalú, művelt, kivételesen tehetséges, ugyanakkor boldogtalan ember volt. Szembeszállt a vallással, a konvenciókkal, a hagyományos értékekkel és mindennel, ami a hithez kötődik. Szomorúan, hosszan betegeskedve, magányosan, édesanyja ápolására szorulva halt meg. Talán kicsit példája is mutatja: a nihilizmus sok mindent adhat, de kiegyensúlyozott boldog életet aligha.

Friedrich Nietzsche

Ugyanakkor nagyon sokat félreértik a nihilizmus lényegét (különösen a politikai ideológiák jobboldali - konzervatív felfogású irányzataiban). Valamiféle Isten-gyűlölő, a valódi értékekből, a tiszteletből, az erkölcsből és a vallásból gúnyt űző, torz felfogásrendszernek gondolják, mely csakis a becstelen, semmirekellő emberek sajátja lehet. Tévednek. A nihilisták valóban elvetnek sok olyasmit, ami másoknak a legfőbb értékeket jelenti, ugyanakkor mégis csak hisznek valamiben: a kételkedés és "kétségbevonás" szabadságában. Ezek pedig fontos dolgok különösen mai világunkban, ahol a megtévesztés, képmutatás és a manipulálás ezernyi formában ömlik ránk a média, a politika, és például az üzleti élet színterein. Ha másért nem is, a kétkedés szokásának "érvényben tartásáért" igenis létjogosultsága van még ennek a depressziós, negatív irányzatnak is korunk színes filozófiai palettáján.  

Dubitando ad veritatem pervenimus

... mondták a rómaiak már kétezer évvel Nietzsche előtt. (Kételkedve jutunk el az igazságra.) Zárásul én mégis azt a különvéleményt fogalmaznám meg, hogy amire ma szükségünk van - például itt, Magyarországon - az a pozitív gondolkodás, a bizalom, a megértés, a hit (legyen annak tárgya bármi is) és a szeretet érzése. Bármennyire is nagy szavaknak tűnnek és bármennyire is nehéz is gyakorolni mindezeket.